Amíg melegen sütött a
nap, mindig ott hintázgatott a piros rózsabokron két cinege. Gyönyörködtek a
dús, illatos virágokban és el-elcsípték a rossz szándékkal közeledő bogarakat.
A nemes rózsatő hálás volt ezért és boldogan ringatta ágait az aranyos
napsugárban.
A kerten túl egy
vadrózsabokor nyílott és fájó szívvel nézte a cinegék vidám táncát.
- Szép madárkák, jó
madárkák, gyertek ide is egy kicsit – könyörgött a vadrózsa – fürödjetek virágaim
illatában és védjetek meg minket is a csúnya hernyók és gonosz bogaraktól.
- Hogyisne –
csicseregte az egyik cinege – majd bizony itt hagyjuk ezeket a gyönyörű nemes
rózsákat, a te szimpla ötszirmu virágaid kedvéért! Azt ugyan várhatod! Majd ha
fagy! – És vigan billegett tovább a piros rózsa ágán.
A vadrózsa elpirult a
szégyentől és szerényen húzódott meg a kerítés mellett.
Csakhogy a nyár
tündére egy szép napon összepakolta virágait és pillangóit napsugaras
kötényébe, és úgy elrepült valamerre messze tőlünk, mintha itt sem lett volna.
Utána az ősz jött, komoly szép arcával, jóságos mosolyával. De ő is hamar
megunta itt nálunk. Amit a nyár meghagyott, mind felpakolta bő hátizsákjába és
egy hűvös reggelen arra ébredtünk, hogy már ő is valamerre messze jár
mérföldlépő csizmájában. Télapó is kezdte már rázogatni fehér szakállát.
Szegény piros rózsák!
– Szirmaik elbarnultan szálltak a szélben, és az árván maradt rózsatő
kétségbeesetten nyújtogatta virágtalan ágait:
- Segítsetek rajtam! –
Itt a tél, - megöl a fagy, – jaj nekem – megfagyok!
Aztán jött a kertész.
Aranyszínű szalmából puha ágyat vetett a rózsatőnek, gyöngéden reáhajtotta
koronáját és szalmával meg földdel szépen betakarta. – No, így alhatsz
tavaszig, mormogta magában és csikorgó csizmájával továbbment a szállingózó
hópihék között.
A vadrózsa kiváncsian
nézte végig mindezt. Ágain fényes, duzzadt piros golyók mosolyogtak a virágok
helyén és fel sem vették a hideget. Játszottak a széllel, a csillogó hópihékkel
és sajnálkozva kukucskáltak át a kerítésen a piros rózsatő felé.
Egy reggel gyönyörű,
zúzmarás ruhába öltöztetett Télapó minden bokrot, minden fát. A vadrózsa
gyönyörködve nézett végig magán. Ilyen szép még akkor sem volt, amikor levelei
harmatosan csillogtak a hajnali napfényben.
Egyszer csak két
didergő madárka szállt rá. A cinegék voltak. Sírtak, panaszkodtak. Éhesek
voltak, a nagy hóban két nap óta egy morzsát sem találtak. Majd megveszi őket
az Isten hidege. Az erdőben, ahol a fészkük van, meghalnak éhen, itt meg nincs
egy meleg szöglet, ahol meghúzódhatnának. Jaj, de keserves a tél!...
A vadrózsa jóságosan
felelt nekik: - Látjátok, ti oktondi kis madárkák! Amíg nyár volt engem
kikacagtatok, és most mi lenne veletek, ha én nem volnék. Itt vannak piros
bogyóim. Kóstoljátok meg, milyen pompás ízűek. A jó Isten éppen azért
teremtette, hogy a hozzátok hasonló kis éhenkórászok el ne pusztuljanak az
éhségtől a hosszú tél alatt. Azután puha, meleg szállást is adhatok nektek.
Nézzétek csak – a tövemnél milyen magasra nőtt a fű. Ezt sohasem kaszálták le,
mert alattam nőtt. A kerítés megvéd a széltől, a hótól, és pompás kis fészket
csinálhattok magatoknak. Még a macska sem mer itt megtámadni, mert fél a
töviseimtől.
A kis cinegék
szégyenkezve fogadták el a vadrózsa jóságát, és mialatt a meleg fészekben
szunnyadtak, ez járt az eszükben:
„A piros rózsa milyen
nyugodtan alszik, míg mi éhségtől, hidegtől majdnem elpusztultunk. A mellőzött,
kigúnyolt vadrózsa meg milyen jószívű hozzánk. Hej, csak még egyszer lenne
virágos, illatos tavasz! Most már tudjuk, mit kell tenni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése