Mondják, hogy a Föld, melyen lábunk
nyugszik, születőben volt, amikor a mindenható eljött, és meglátta.
A mindenható gondolt egyet, kezével megformálta a férfiembert, és letette a Földre. Alakját nedves agyagból és friss zöld szénából gyúrta. Az agyagból a húsa, a szénából pedig a csontjai lettek. Így született az ember, és a Nap szeretete rásugárzott. Végleges alakot és életet a szent melegtől nyert, lelket pedig a fénytől.
Akkor az ember járni kezdett a Földön, magányosan, mindaddig, amíg belőle magából meg nem született az asszony, aki benne lakozott, s hogy elkülönüljön tőle, kiszökött a férfi bordáiból, és mosolyogva tekintett rá.
Akkor volt már valaki, aki válaszolt a vörös férfi szavaira, és benépesítette fiaival a Földet.
A Föld teteje kék, hogy rajta pihenjenek meg a magasba tekintő szemek.
Az eget négy óriás tartja hatalmas karjával. Azért négyen, mert mindegyik szélre egy jutott. Ők a Bakab-ok, így következnek sorban: egyiküket fehérre festették, ő az északi óriás. Szolgája pedig az erős szél, amely lelkesíti a harcosokat a csatában, és felfelé repíti azt, amit elragad. Jele a dárda.
A másik vörös színű, ő a keleti óriás, ő küldi az illatos szelet, amely az életet adja, és a nagy, jótékony esőket hozza, életre kelti a magokat a Föld méhében, és fellobbantja a szerelmet. Jele a napraforgó.
A déli óriás színe, mint a jóságé, sárga, és az a szél van vele, amelyet az istenek küldenek, hogy a világ erőit megszelídítse, és felébressze az igét az ember lelkében, szájában. Jele a nyugalmas, jó illatokat árasztó füstölőserpenyő.
A negyedik Bakab rossz és fekete: ő kormányozza a metsző nyugati szelet, amely az éjszakát és a betegséget hozza. Jele a gyöngybagoly.
A négy Bakab egymással verseng, hogy melyikük uralkodjék minden negyedik év szökőnapjain. Aszerint, hogy éppen melyikük uralkodik, a szökőnapok rosszak lesznek, halált és aszályt hozók, vagy jók, életet és bőséget adók.
A vörös ember számos javat szerzett, amikor azon a Földön élt, amely nincs többé. Ura és parancsolója volt minden látható és láthatatlan erőnek. Ennek a világnak mind a négy világa néki engedelmeskedett: a víz, a levegő, a tűz és föld királya volt ő. Nagy tudást és hatalmat kapott, de később elveszítette.
Azért veszítette el, mert eltávolodott a fénytől, amelyet felülről bocsátottak rá, hogy gőgösen és lázadón belesüllyedjen agyagból és szalmából készült testébe, amely mindent magának követelt. Amikor az ember alászállt a testében, a fény, amelyet a Nap gyújtott a lelkében, lassanként kialudt.
Minden, amit ettől kezdve tett az ember, baljós volt és rossz. Nagy hatalma arra szolgált, hogy viszályt szítson, és parolázott a rossz szellemekkel, akik régebben megremegtek a színe előtt.
A rossz szellemek semmitől sem riadtak vissza, látván, hogy az embernek nem fénylik többé a homloka. Az állatok vérét követelték tőle, az állatokét, akik testvérei voltak az embernek, és ő mégis megölte őket, hogy vért adhasson a gonoszoknak.
Aztán gyerekek vérét követelték tőle, és az ember fel is áldozta őket, színtiszta vérrel árasztva el a templomot. A rossz szellemek pedig a vörös ember isteneivé emelték magukat, azt parancsolták az embernek, hogy öljön, és megtanították, hogy örömét lelje a rosszban. Így megváltozott minden, és a mélység hatalmai megitták a vért, amelyet a magasság hatalma adott az embernek.
A vörös ember négyszeresen bűnhődött. Először a levegő büntette meg, jött és mindent letarolt. Azután a tűz büntette meg, jött és mindent felégetett. Azután a föld büntette meg, kettéhasadt és megrázkódott, hogy lerázza magáról a rosszat. Utoljára a víz büntette meg, elárasztotta a világot.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
A mindenható gondolt egyet, kezével megformálta a férfiembert, és letette a Földre. Alakját nedves agyagból és friss zöld szénából gyúrta. Az agyagból a húsa, a szénából pedig a csontjai lettek. Így született az ember, és a Nap szeretete rásugárzott. Végleges alakot és életet a szent melegtől nyert, lelket pedig a fénytől.
Akkor az ember járni kezdett a Földön, magányosan, mindaddig, amíg belőle magából meg nem született az asszony, aki benne lakozott, s hogy elkülönüljön tőle, kiszökött a férfi bordáiból, és mosolyogva tekintett rá.
Akkor volt már valaki, aki válaszolt a vörös férfi szavaira, és benépesítette fiaival a Földet.
A Föld teteje kék, hogy rajta pihenjenek meg a magasba tekintő szemek.
Az eget négy óriás tartja hatalmas karjával. Azért négyen, mert mindegyik szélre egy jutott. Ők a Bakab-ok, így következnek sorban: egyiküket fehérre festették, ő az északi óriás. Szolgája pedig az erős szél, amely lelkesíti a harcosokat a csatában, és felfelé repíti azt, amit elragad. Jele a dárda.
A másik vörös színű, ő a keleti óriás, ő küldi az illatos szelet, amely az életet adja, és a nagy, jótékony esőket hozza, életre kelti a magokat a Föld méhében, és fellobbantja a szerelmet. Jele a napraforgó.
A déli óriás színe, mint a jóságé, sárga, és az a szél van vele, amelyet az istenek küldenek, hogy a világ erőit megszelídítse, és felébressze az igét az ember lelkében, szájában. Jele a nyugalmas, jó illatokat árasztó füstölőserpenyő.
A negyedik Bakab rossz és fekete: ő kormányozza a metsző nyugati szelet, amely az éjszakát és a betegséget hozza. Jele a gyöngybagoly.
A négy Bakab egymással verseng, hogy melyikük uralkodjék minden negyedik év szökőnapjain. Aszerint, hogy éppen melyikük uralkodik, a szökőnapok rosszak lesznek, halált és aszályt hozók, vagy jók, életet és bőséget adók.
A vörös ember számos javat szerzett, amikor azon a Földön élt, amely nincs többé. Ura és parancsolója volt minden látható és láthatatlan erőnek. Ennek a világnak mind a négy világa néki engedelmeskedett: a víz, a levegő, a tűz és föld királya volt ő. Nagy tudást és hatalmat kapott, de később elveszítette.
Azért veszítette el, mert eltávolodott a fénytől, amelyet felülről bocsátottak rá, hogy gőgösen és lázadón belesüllyedjen agyagból és szalmából készült testébe, amely mindent magának követelt. Amikor az ember alászállt a testében, a fény, amelyet a Nap gyújtott a lelkében, lassanként kialudt.
Minden, amit ettől kezdve tett az ember, baljós volt és rossz. Nagy hatalma arra szolgált, hogy viszályt szítson, és parolázott a rossz szellemekkel, akik régebben megremegtek a színe előtt.
A rossz szellemek semmitől sem riadtak vissza, látván, hogy az embernek nem fénylik többé a homloka. Az állatok vérét követelték tőle, az állatokét, akik testvérei voltak az embernek, és ő mégis megölte őket, hogy vért adhasson a gonoszoknak.
Aztán gyerekek vérét követelték tőle, és az ember fel is áldozta őket, színtiszta vérrel árasztva el a templomot. A rossz szellemek pedig a vörös ember isteneivé emelték magukat, azt parancsolták az embernek, hogy öljön, és megtanították, hogy örömét lelje a rosszban. Így megváltozott minden, és a mélység hatalmai megitták a vért, amelyet a magasság hatalma adott az embernek.
A vörös ember négyszeresen bűnhődött. Először a levegő büntette meg, jött és mindent letarolt. Azután a tűz büntette meg, jött és mindent felégetett. Azután a föld büntette meg, kettéhasadt és megrázkódott, hogy lerázza magáról a rosszat. Utoljára a víz büntette meg, elárasztotta a világot.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése