Mentovich Ferenc: A tél

Eljött a tél, eljött a büszke kényúr,
Hogy leigázza a természetet,
A tomboló szélvész volt paripája,
Melyen megjött, melyen megérkezett.

Szólott haraggal: erdők fája, bokra
Mélyen hajolj meg és nyomban levedd
Mit oly rátartó gőggel, kérkedéssel
Hordasz, a lombot: tollas süveged.

Födetlen fővel állj meg énelőttem,
Ki úr vagyok, aki parancsolok,
Különben meglásd kiütöm fejedből
Ama fölbokrétázott kalapot.

S te völgy patakja, tévelygő kalandor,
Kinek gyors nyelve szüntelen pereg,
Kinek gonoszról suttogó beszédét
Kiváncsian hallgatja völgy, berek.

Egy perc…de nem, e pillanattól fogva
Titokban sugdosódnod nem szabad,
S hogy lassubb légyen lépteid futása,
Reád teszem e súlyos láncokat.

S ti dalnokok, s te csattogány s pacsirta!
Kik annyi rosszat énekeltetek,
Egyetlen szót, avagy hangot se halljak
Különben még kitépem nyelvetek.

S te felhő, a lég fekete vitéze,
Ki háborogván gyakran fölvered
A természetnek békességét, rendét,
Jer, add által villámló fegyvered.

Én békességben vágyom itten élni
És békességben addig nem vagyok,
Amig alatta fekete ruhádnak
Tündöklő pallos: a villám ragyog.

Eképen szólt és síri némaság lőn:
Födetlen fővel áll künn a bokor:
A völgy patakja súlyos láncokat hord,
És néma, mint a lelketlen szobor.

Elhallgatott a csattogány, s pacsirta
Nem nyitja dalra többé szíverét:
A felhő, a lég fekete vitéze,
Nem mutogatja fényes fegyverét.

Csupán a szél, a kényúr paripája,
Tombol, üvölt s amint végighalad,
A messze puszták sivatag határin
Magasan égbe rúgja a havat.