Móra Ferenc: A világ vándora

Zuhog odakint a zápor. Az eresz alól nézem az esőt. Egy csöppecske a tenyerembe is hullott. Beszélgetek vele:

-      Nini, csöppike! Nézd, mennyi testvéred van odakint! Kieresszelek-e közéjük?

-      Ha hívnak, megyek, hiába marasztalsz. Ha nem hívnak, maradok, hiába küldesz.

-      Összeszorítom a markomat. Akkor meg se bírsz mozdulni.

-      Úgy eltűnök, hogy észre sem veszed.

-      Hogy csinálod azt, csöppecske?

-      Szállok szárny nélkül, járok láb nélkül. Én vagyok a világ vándora.

-      Hol jártál már, csöppikém?

-      Patak elvitt a folyóba, folyó elvitt a tengerbe. Tengerből a nap fölkapott, szelek szárnya hordozgatott. Égen szálló felhő voltam, tenyeredbe onnan hulltam.

-      Öreg is lehetsz te akkor, mint az országút.

-      De megfiatalodom minden percben. Ma vízcsepp vagyok, holnap pára, holnapután harmat a patakparti nefelejcsen.

-      Fáradt lehetsz, csöppecském. Tudod mit? Maradj itt nálunk.

-      Nem lehet. Már hívnak, mennem kell.

-      Hova mennél? Ki parancsol neked?

-      A nap az én uram, parancsolóm. Akárhonnan fölszippanthat, ha akarom, ha nem.

-      No, én megvédelmezlek, csöppikém. Belebújtatlak egy pohárkába. Leviszlek a méhesbe. Ott ugyan meg nem talál a nap.

Erre már nem felelt a csöppecske. Nézem a tenyeremet: hát már nincs ott. Fölszippantotta a hirtelen kisütő nap. A világ vándora már az égen van aranyszélű felhőben.