Paolo Rolli: A távolból

Búvó csalit csendes árnya,
hozzád tér e megtörött
szív, hogy enyhhelyet találna
annyi tévelyek között.

Másnak kedves, engem régen
elhagyott a hű öröm,
elvesztettem békességem,
magamat is gyűlölöm.

Drága Phyllis, szép tüzecském!
mindenütt őt keresem:
hátha elbútt? szólj, füvecském!
S jaj, tudom, hogy nem lelem.

Hányszor födte árnyad óva:
lombozatból boltozat!
Boldog volt, de szállt az óra,
sebten, mint a gondolat.

Szóljatok hát, kegyes lombok:
látom-e még valaha?
Ah, az ekhó mit is mondott?
Kacag – hallga: - Hahaha!

Ámde mintha moraj kelne,
mint a sóhaj – mintha ő,
mintha kedvesem felelne -
s azt susogná: visszajő.

Moraj? Ekhó? Képzelődés!
Csak a rívó csermely ez:
sziklaélen lépdel ő és
értem sírva csergedez.

De ha mégis visszajönne -
késő lesz már, Istenem!
Szép szeméből tiszta könnye
harmatoz rád, cinterem.

/Ford.: Rónai Mihály András/