November 22.
Az ég lejött a magasból, és ráfeküdt
a háztetőkre. Szüntelenül hull a hó, és növekszik az utcákon. Már bokáig ér. De
a köztisztasági hivatal hiába ragasztja ki a plakátjait, hiába hívja
hólapátolásra a munkásokat 20 koronás napszám mellett. Röhögve olvassák el, és
odébb mennek, és felszedik a munkanélküli-segélyt. A hó pedig nő és emelkedik,
befújja a kapuk alját, térdig ér a csendesebb sikátorokban.
A Keleti pályaudvar tájékán mintha
porzódó fehér szántásban gázolna az ember. Benn a fedett pályaudvaron is puhán
jár a lépés. Ott a piszok és rothadt ételhulladékok nőnek halomba. Senki se
takarít többé. Van munkanélküli-segély!
Ma már az üdítőállomáson is
elviselhetetlenül nehéz szag fojtogatott. Férgek mászkáltak a falon. A
sebesülteknek kijáró kenyér szinte ehetetlen. A tea már csak moslék. Kályhát
nem fűtöttek, és a hideg megmarta az embert. Soha a háború alatt olyan
kétségbeejtően szomorú nem volt ez a hely, mint most. Pedig a sebesültek mintha
fogynának, átutazó katonával van tele a terem. Jönnek messze csataterekről
rongyosan, éhesen, és gyakorta csak ott tudják meg, hogy nem mehetnek már haza.
Nincs hová…Szerbek, oláhok, csehek szállták meg a magyar parasztok ősi falvait.
Egy székely huszár ült a padon, és
hangosan átkozódott, és közben fel-felzokogott, mint egy gyerek. Egy öreg
bánáti paraszt, sebesült vén katona, két térdére könyökölt, és a szeméből csak
hullottak a könnyek. – Die Serben san bei uns! Armes Vaterland, armes
Vaterland. – És a szanitéc-őrmester vörös gombos sapkája alatt röhögött.
Aztán egy asszony jött be az ajtón,
két kicsi gyermeket húzott maga mellett. Kenyeret kért. Három napja jöttek
étlen: - Károlyihoz megyek, tegyen igazságot. Az uram hivatalnok odalenn a
Bánságban. Elfogták a szerbek. Megbotozták, hogy elájult bele. A többiek is úgy
vannak. Aki nem teszi le nékik a hűségesküt, az botot kap meg börtönt. Nincs
már ott, kérem alássan, magyar közigazgatás…A csendőreinket is lefegyverzik.
Aztán meg rekvirálnak, nem fizetnek. Újság se jár, mindet elkobozzák. Azt
mondják „ kutya magyar”, meg hogy ott már Szerbia van. Posta sincsen. A
magyarok levelét felbontják, és ha pénz van bennük, azt megtartják maguknak.
Az egyik katona egészen közel jött,
és tátott szájjal figyelt:
-
Maga is bánsági? – kérdezte az asszony. – Na hát akkor ne menjen ám haza! A
szerbek besorozzák a mieinket. Elviszik kényszermunkára. Onnan pedig nem jön
vissza senki.
Az ember egy darabig értelmetlen arccal
nézett rá, aztán gyámoltalanul motyogta: - De hiszen most béke van…
Közben szürkülni kezdett az este. A
szurtos terem nagy csillárja sötéten lógott le a mennyezetről. Hevenyészett
oldalkarok égtek, és kellemetlen elszórt világosságokat fúrtak bele a homályba.
Egy vak katona, aki kék pápaszeme alatt állandóan, furcsán mosolygott, mintha
görcs kényszerítette volna az arcát, hanyatt feküdt a lócán, és a sapkáját
világtalan szemére borította.
-
Ugye alföldi ember maga?
-
Szalontáról való vagyok…dünnyögte álmosan.
És egyszerre láttam a rónát a régi
nyarak rekkenő melegében, és láttam a legény elnyújtózva boglya tövén, ahogy
déli pihenőre a nagy világosságban a szemére vágja pántlikás, pörge kalapját.
A világosság nem kápráztatja többé,
és a földet, amelyen ezer éve álmodnak szépet magyar legények, el akarná
rabolni az oláh.
-
Szegény! Vajon tudja-e, hogy hiába adta oda két fiatal szemét? Az egyik
szanitéc bejött és mondta, hogy sebesültek vannak odaát a barakkban. Vera testvéremmel
teát és kenyeret vittünk. Ahogy mentem, a fal végéből beszédet hallottam.
Katonák beszéltek maguk között: - Úgy beleszúrtam a bicskámat, hogy a hátán
jött ki. A másik megugrott. – Én is elküldtem egyet – dörmögte egy mélyebb
hang. Azt hittem, álmodom. Állva maradtam, de ettől kezdve nemigen értettem,
amit mondtak, sajátságos tolvajnyelven beszéltek maguk között. Följelentem őket
– csak egy pillanatra gondoltam ezt. Ekkor láttam, hogy az aranycvikkeres,
vörös karszalagos őrmester odamegy hozzájuk, és kezet fog velük…Nem, nem lehet
itt már semmit feljelenteni. És odébb indultam. Mögöttem hangosabb lett a
beszéd. Közben egy nevet mondtak. De ez csak öntudatom felszínét érintette. Egy
darabig csak hangzás maradt. Jóval később eszméltem rá: hiszen én már hallottam
azt a nevet. Kun Béla – kommunista agitátor volt Oroszországban. Több társával
őt is Trockij küldte haza, hogy neki dolgozzék Magyarországon. És ezek az
emberek állítólag pénzt is hoztak magukkal. Sok pénzt. Azt mondják,
összeköttetésben voltak az októberi eseményekkel. Mások is jöttek utánuk. A
kormány tud róla, mégis átereszti őket a határon. Trockij, Liebknecht,
Luxemburg Róza és ezek…Szálak szövődnek a távolságok felett, alagutak kúsznak a
föld alatt.
Budapest külvárosaiban már véres szemű,
csúf fenevadak járnak. Ma még a falhoz lapulva, behúzott körömmel, nesztelenül
lopakodnak a homályban. De holnap – ki tudja?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése