Vasile Alecsandri: A Baragán

 

E zordon pusztaságon, amelynek szemhatárát
Kísértetes ködöknek omló párái zárják,
Nincs egy liget, folyó sincs, nincs elbújt tanya,
Mely tikkadt vándoroknak friss enyhet nyújtana.

 

Amerre csak a szem lát, kegyetlen hév kopárra
Zubog könyörtelen nap porlasztó fénysugára.
A füvek rég kiasztak, s föld sötét, repedt,
A szél kavar fölötte mord portölcséreket.

 

Évezrek óta rontja, szikkasztja keble hűsét
A benne rejlő néma, meddő, torz egyedülség,
Mely szendereg , ha nyár van, ha még tücsök zenél,
De ébred és belénk mar, mikor megjő a tél.

 

Ott a virág kifeslik, s le is hull mind tavasszal.
Nyáron nincs hűvös árnyék, mérnéd csak bár arasszal.
Az ősz nem hoz gyümölcsöt, s télen a puszta föld
Rettentő jégmezőin bősz hóvihar üvölt.

 

Nincs táj ehhez hasonló. A fű dűlt óceánja
E vadnedvű szavannán magát suhogva hányja.
Kútgém magányos rajzát villantja messze rét,
Amint struccként homokba dugja keskeny fejét.

 

A vályúnál egy rozzant bivalyszekér pihent meg.
Két férfi ül a napban. S egy asszony kissé lentebb.
A kormos üstöt nézik, amint gőzölve forr
S ebüket, mely egy csontot rágcsál. Arcuk komor.

 

A szekérből egy gyermek néz messze, egyre messzébb…
Semmit se lát. Pillája akárhová mered szét.
Nincs egy folyócska, nincs ház, semerre egy liget,
Árnya, nyoma se látszik a tájon semminek.

 

A távol kékes égen, mint lágy szelek kavarnak,
Magányos hosszú ékben szállnak csak néha a darvak,
S nagy ritkán erre téved a Kárpátok havas
Fészkéből prédalesre kiszállt kőszáli sas.

 

Ó, jönne már a sárkány, amely tüzet lehelne,
S áradna bátor élet e sívó végtelenre,
S tisztító lángviharja, mely csak erre a napra várt,
Űzné el már e tájról a hallgatag halált!

 

A torzult csönd helyébe, a béna, holt vidékre
Feltámadást dörög majd szabad szép hangja végre
S míg lángol és viharzik a szik felett az ég,
Ő új Prometheuszként rabolja el tüzét.

 

/Ford.: Szemlér Ferenc/