Z. Tábori Piroska: Mese a fukar királyról

 

Volt egyszer egy igen, igen fukar király. Olyan fukar volt, hogy nemcsak az ételt, de tán még a levegőt is sajnálta mástól. Egész áldott nap a kincseskamrájában üldögélt, számolgatta a pénzét, gyémántjait. Még éjjel is föl-fölkelt megnézni, nem jár-e valami tolvaj a kincsek körül.

Ha pénzt kértek tőle, szörnyű haragra gerjedt, minden fillért számonkért és megszabta, kinek mennyi ennivaló, ruhaféle jár egy esztendőben. Sovány is volt minden ember a királyi udvarban, de legsoványabb maga a fukar király.

Nem is szerette senki, csak a kis királyleány. Az olyan áldott, jószívű volt, hogy még a szívtelen apjára sem tudott haragudni. Igaz, fájt néki, hogy olyan kevés jót tehet, nem adhat a szegényeknek, nem segíthet a szűkölködőkön, de azért sem az édesapjára haragudott. Pénzhez nem jutott, hát a maga falatjait tette félre az éhezőknek, a maga ruháiból adott a szegényeknek. Hajnalban szökött ki a várból, amikor az édesapja még aludt és olyankor adta oda, ami tőle telt. Nem volt az sok, mégis örült neki a sok szegény, áldották is érette a kis királylányt szívből.

Egyszer, hogy, hogy nem, a fukar király nem tudott elaludni még hajnal felé sem. Átbaktatott hát a kincseskamrájába, gyönyörködni az egyre szaporodó kincsekben. Még mindenki aludt a palotában, csak a királylány ajtaja állott tárva.

- Ugyan hol lehet a leányom? - tanakodott az öreg király és addig, addig keresett, kutatott, míg meglátta a nyitott kaput is.

- Itt valami nincsen rendben, - gondolta gyanakodva, feltette a nagy pápaszemét és kikukucskált.

Majd megette a méreg attól, amit látott.

Ott állott a kis királylány, körülötte egy sereg koldus, mindenkinek adott valamit a karján csöngő kosárkából és olyan szépen mosolygott rájuk, hogy attól minden bajukat elfeledték.

A gonosz, fukar királynak sem kellett több. Lekapta a pápaszemét, nehogy mérgében összetörje, kirohant a kapun és rákiáltott a lányára:

- Hát te semmirekellő, ilyen haszontalanokra pazarolod a vagyonomat? No, megállj, majd adok én neked!

A kis királylány ijedtében elejtette a kosarat, mind szétgurult a gondosan összegyüjtögetett kenyérke. A király pedig még a botját is felemelte, hogy megüsse vele jólelkű gyermekét. De abban a percben előugrott a legöregebb koldus, elkapta a király kezéből a botot és feléje sújtott.

- Kőből van a szíved, változz kővé magad is.

Kővé is változott az öreg fukar menten.

Hanem a jószívű királyleány addig könyörgött az öreg koldusnak, míg az azt is elárulta, hogyan válthatná meg gonosz édesapját a varázslattól.

- Ültess egy rózsafát a kőszobor mellé, mindennap gyűjtsd össze virágairól a harmatot, azzal mosdasd meg a szobrot. Ugyanakkor szórj a szegények közé egy marék aranyat. Mire a kincseskamrából kifogy az arany, a rózsafának minden virága elnyílik, megszabadul az édesapád.

A királylány megfogadta az öreg koldus szavát. Hiába jöttek közben szép deli királyfiak, akik feleségül akarták venni, nem ment el velük. Szedte a rózsa harmatát, osztogatta az aranyat. Másra nem volt gondja.

És egyszercsak elnyílt a fa ezer virága, kifogyott az ezer láda kincs is. Igaz, hogy addig sok, sok esztendő telt el. De bánta is a királyleány. Megmosta az utolsó csepp harmattal a szobrot, odaadta a koldusnak az utolsó aranyat és lám, abban a percben életre kelt a szobor és előttük termett az öreg koldus is. Kézenfogta a királyleányt, felvezette a várba, egyenesen be a kincseskamrába. Hát, uramfia, minden láda tele volt ujra.

Persze, hogy ezentúl az öreg király sem fukarkodott, osztották a kincset minden szegénynek, maga is segített a lányának. Nem is volt abban az országban koldus egy sem, áldották is a kis királyleányt, amerre csak híre szállott.