Ida kisasszony sietett haza az
iskolából. Mikor a piac téren áthaladt, delet kezdtek harangozni, és erre még
jobban sietett: szinte szaladni kezdett.
Lihegve érkezett meg haza, és már az udvarról kiáltotta aggódva befelé:
- Andriska néni, nem késtem el?
Andriska néni a konyhában foglalatoskodott, és sietett megnyugtató válasszal szolgálni:
- Nem, lelkem, nem késett el.
Ida kisasszony átsietett a konyhán, és bement az utcai szobába: ott az ablakhoz ült, de még jó öt percbe beletelt, míg az országút felől lódobogás hallatszott, és egy sárga porfelhőből szürke lován kibontakozott a tiszttartó úr. A szürke ló szapora ügetése meglassúbbodott, a ló átjött az alacsony árkon, és a tiszttartóúr hátratolta barna fején a hetyke kalapot. Ez volt a köszönése.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Hogy van, Ida kisasszony?
- Köszönöm, jól, Jovanovics úr.
- Hát kapok-e ma virágot, Ida kisasszony?
- Kap, Jovanovics úr.
Ida kisasszony kinyújtott az ablakon egypár szál begóniát, a tiszttartó úr a begóniával együtt a kezét is megszorította egy kicsit, a virágot hetyke kalapja mellé tűzte, és ezt mondta:
- Csókolom a kis kezét, Ida kisasszony.
Erre hallgatás jött. Ida kisasszony lesütötte a szemét: hevesen vert a szíve, s érezte, hogy még a rendesnél is sokkal pirosabb. A tiszttartó azonban így szólt:
- No, megyek ebédelni. Csókolom a szép kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr - rebegte Ida kisasszony.
A szürke átment az árkon, a lépésből ügetés lett, és ló és lovas csakhamar eltűnt egy sárga porfelhőben. Ida kisasszony kinézett még egy kicsit a poros utcára, azután sóhajtott, felállott és bement ebédelni.
Ebéd alatt hosszabb ideig hallgatott, mint ahogyan a mindennapos találkozás után szokta, úgyhogy Andriska néni végre gyanakodva kérdezte meg tőle:
- Mondott talán valamit?
- Nem. Semmit se...
- Akkor ne búsuljon lelkem: majd szól még.
Ida kisasszonynak újra könnyes lett a szeme.
- Nem, Andriska néni - mondta sírástól remegő hangon -, sohasem szól már, vagy ha szól, az csak rossz lesz. Ne is vigasztaljon engem: belátom, akkor volt igaza, mikor figyelmeztetett rá, hogy engem sem vesz el. Csak játszik velem, mint a többivel.
Andriska néni nyugtalanul izgett-mozgott a székén, és gyorsan felelte:
- Egyik sem volt ám olyan szép lány, mint maga, lelkem, Ida kisasszony.
- Nem ér az én szépségem semmit - felelte Ida kisasszony keserűen. - Ha ötezer forintom volna...
Ida kisasszony keservesen sírni kezdett, és Andriska néni nem tudta megvigasztalni. Délután szomorúan ment el Ida kisasszony az iskolába, és szomorúan jött haza. Este azonban térzene volt: Ida szomorúan bár, de mégis kiment, és innen megvigasztalódva, jókedvűen dúdolva jött haza, olyan jókedvűen, hogy Andriska néni, aki már lefeküdt, kiszólt hozzá, és megkérdezte tőle, mi történt. Jézus Máriám, csak nem kérte meg...
- Nem, Andriska néni. Hanem beszéltem a barátjával, a patikus segéddel. Az azt mondta, hogy ha ötezer forintom volna, elvenne, de más leányt még egyszer annyiért sem venne el. Én úgy tetszem neki, hogy engem ötezerért is elvenne...
Andriska néni felült ágyában, és összefogta a barchet hálóréklijét.
- Hát, Ida kisasszony, lelkem - kérdezte tág szemmel -, hát van magának ötezer forintja?
Ida kisasszony elkomolyodott, és leült az ágy szélére.
- Nincs, Andriska néni - felelte halkan -, hanem írok Bódi bácsinak Kunszállásra.
- Ajaj - szólt Andriska néni savanyú arccal.
Újra lefeküdt, és eleresztette barchet hálóréklijét. Ida kisasszony felállott az ágyról, és hevesen járkált fel s le a szobában.
- Írok neki - mondta bátran és hangosan. - Fogalmazok egy gyönyörű levelet...Hogy ne álljon útjába a szívem boldogságának. Az nem elég, hogy taníttatott. Adja ki nekem ezt a pénzt. Minek tartogatja? Nem viheti a sírba magával...
Andriska néni megint felült, és ismét összefogta a hálóréklit:
- Ezt ne írja neki, lelkem - mondta -, az öregember nem szereti, ha a halált juttatják eszébe.
- Hát ezt nem írom - mondta Ida kisasszony. - Hanem gy gyönyörű levelet fogalmazok neki.
Megfordult, bement a szobájába, leült és hajnalig fogalmazott. Másnap folytatta a fogalmazást, harmadnap letisztázta a levelet, és felolvasta Andriska néninek, aki sírt a meghatottságtól, olyan gyönyörű volt a levél. Ugyanaznap még el is ment a levél Kunszállásra.
Harmadnapra megjött a válasz. Bódi bácsi igen röviden írt. A kérést határozottan megtagadta: azt kérdezte, hogy vajon Ida kisasszony meg van-e bolondulva, és ígérte, hogy ha ilyen dolgokat csinál, majd még ki is tagadja az örökségből, és egy vörös rézkrajcár nem sok, annyit sem hagy rá, hanem ami kis vagyona van, azt az eklézsiának hagyja.
Ida kisasszony fehérre vált arccal olvasta el a levelet, és Andriska néni, aki aggódva, reménykedve, de remegve nézte, amint felbontja, és elolvassa a levelet, nem kérdezett tőle semmit, hanem szótlanul kiment a konyhába. Amikor újra bejött, akkor Ida kisasszony éppen gyufákat áztatott be a szép piros pohárba, amelyet a kredencről vett le, és amelyen ez állott: "Parádi emlék".
Andriska néni olyat sikoltott, hogy Ida kisasszony majd elejtette a poharat. Utóbb a poharat mindenképpen dugdosni akarta, de már későn volt. Andriska néni odalépett hozzá, a drága parádi emléket kiragadta a kezéből, s a nyitott ablakon át úgy vágta ki az udvarra, hogy csak úgy csörrent, és ezer darabra tört szét.
Ida kisasszony ekkor keserves zokogásba tört ki. Andriska néni megállott vele szemben, és rövid habozás után ő is keservesen sírni kezdett. Összeborultak, összecsókolóztak, és Andriska néni a következő rövid vigasztaló beszédet mondotta:
- A nyavalya ott törjön ki minden férfit, ahol van. Az egyik úgy ragaszkodik a pénzéhez, mintha csakugyan levihetné magával a föld alá... a csont szívű, komisz paraszt. A másik meg csak pénzért akar elvenni ilyen szép leányt, az ilyen eleven gyönyörűséget, pedig már több harminc évesnél, és már piroslik az orra a sok szesztől, amit lenyel...
Ida kisasszony sírva hallgatta ezt a szónoklatot, az utolsó mondatnál azonban felemelte a fejét.
- Az nem igaz, Andriska néni - mondta, hogy az orra piros. Nem is piros.
- De bizony igaz - felelte Andriska néni harciasan - , meg a lába is görbe.
- A lovaglástól van - felelte Ida kisasszony sírva - , és milyen szépen ül a lovon.
- Hát lelkem - felelte Andriska néni mérgesen -, a katonatisztek még szebben ülnek, azért nem iszik értük mindjárt gyufát az ember.
Ida kisasszony szótlanul sírt egy ideig, és amikor Andriska néni megint vigasztalni kezdte, akkor a két keze közé fogta a fejét, és jajgatva mondta:
- Én megölöm magamat, Andriska néni, én elemésztem magamat, ha nem lehetek az övé.
Andriska néni a vigasztalásnak minden eszközével megpróbálkozott, de semmi sem használt. Végre is abban egyezett ki a mindenáron meghalni akaró Ida kisasszony, hogy legalább vár egy darabig...mondjuk egy fél évig...vagy legalább három hónapig...ha azalatt nem történik semmi, akkor megfontolhatja, csakugyan meg kell-e halnia.
Ezen a napon Ida kisasszony nem is akart az ablakhoz ülni. Amikor azonban az utcáról behallatszott a szobába a szürke ló szapora ügetése, akkor mégis odarohant az ablakhoz. A szeme könnyes volt még.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Rosszkedvűnek látszik, Ida kisasszony. Talán valami rossz hírt kapott?
- Igen...Jovanovics úr...rossz...hírt...kaptam...
Jovanovics úr, aki barátja, a patikus segéd révén tudott a Bódi bácsihoz intézendő levélről, még feljebb tolta fején hetyke kalapját, könnyedén megvakarta a fejét, és mélabúsan mondta.
- Haj-haj!
Azután hallgatás jött.
- No, csókolom a kis kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr...
A szürke ló elügetett, Ida kisasszony pedig félőrülten rohant be a lakásba, és Andriska néni alig tudta kezéből kicsavarni a konyhakést, mellyel véget akart vetni az életének. Igen szomorú napok jöttek. Ida kisasszony délben az ablaknál ült ugyan még, de az utolsó őszi térzenékre már ki se ment, állandóan a halál gondolatával foglalkozott, és éjszakánként búcsúleveleket fogalmazott a tiszttartóhoz. Andriska néni kést, gyufát, mindent elzárva tartott: de ez sem volt elég: Ida kisasszonyt állandóan őrizni is kellett, mert Andriska néni fehérneműi között hosszú, erős kötelet fedezett fel egy napon, amely kötél nyilvánvalóan öngyilkossági terveket szolgált.
- Ida kisasszony - mondta Andriska néni neki -, nem érdemli meg az az ember...
- Én szeretem, Andriska néni, szeretem...Meg kell énnekem halnom...
Nem lehetett vele bírni, Andriska néni már-már belefáradt a küzdelembe, és egyszer-kétszer már a temetés képe is fölbukkant a lelki szemei előtt - gyönyörűséges temetés lenne...ezüstös koporsó, fiatal legények vinnék...itt volna az egész falu -, amikor egy hűvös őszi napon sárga bricska állott meg a ház előtt. A sárga bricskáról porköpenyeges, cvikkeres úr szállott le, és Ida kisasszonyt kereste.
- Az iskolában van, kérem - mondta Andriska néni. - Átszalajtok érte.
- Igen - mondta a cvikkeres -, én Weiszberger doktor vagyok Kunszállásról...Szeretnék minél előbb indulni hazafelé.
Andriska néni sietve szalajtotta át a kis cselédjét az iskolába, és bekalauzolta a cvikkeres urat az utcai szobába. Csakhamar megjött Ida kisasszony, és Andriska néni aggódva és dobogó szívvel hallgatózott a konyhában, hátha hallhatna valamit a beszélgetésből.
Nem hallott semmit. Egy félóra múlva azonban a cvikkeres úr kijött, az Ida kisasszony kíséretében kiment a bricskához, fölült, és elhajtatott. Ida kisasszony pedig megfordult, és kipirult arccal, kibontott hajjal, kitárt karral futott vissza a konyhába. Itt átölelte Andriska nénit, és ujjongva, forogva, táncolva mámorosan énekelte:
- Meghalt Bódi bácsi...meghalt Bódi bácsi...Andriska néni, meghalt Bódi bácsi.
Andriska néni kibontakozott a forgásból, és megrendülve nézett Ida kisasszonyra. A legfontosabb kérdést nem merte föltenni. Óvatosan, elálló lélegzettel kérdezte tehát:
- Ez volt a doktora?
Ida kisasszonnyal nem lehetett bírni. Megint táncba vitte Andriska nénit, és a sebes forgás közben énekelte:
- Dehogy, Andriska néni...Az ügyvédje. Ma reggel halt meg: az ügyvéd rögtön áthajtatott hozzám, én vagyok az egyetlen örököse, van ott ötvenezer forint is, az ingóságokkal hetvenezer is...
Bent voltak az utcai szobában. Andriska néni leült egy székre, és elálló lélegzettel, némán nézett Ida kisasszonyra.
- Hetvenezer forint! - mondta szédülve.
- Hetvenezer - felelte Ida kisasszony ujjongva -, senki sem hitte volna, de az ügyvéd tudja...
- Hetvenezer forint - mondta Andriska néni megrendülve. - Azzal már egy katonatiszthez is férjhez mehet...
- Katonatiszthez? - kérdezte Ida kisasszony meglepetve.
Gondolkozott.
- Nem kell nekem katonatiszt - mondta azután.
- Az már gaucióra is elég - szólt Andriska néni álmodozva.
- Nem gaució az, hanem kaució - mondta Ida kisasszony kacagva.
- Gaucióra is elég - mondta Andriska néni makacsul. - Kapitánynak is. Én tudom...boldogult férjem számvivő volt, mielőtt a járásbírósághoz került. Gaucióra is elég...Még marad is...
- Nem kell nekem kapitány - énekelte Ida kisasszony vidáman. Hány óra, Andriska néni?
- Fél tizenegy.
- Jaj, de soká lesz még dél! - mondta Ida kisasszony türelmetlenül.
Andriska néni fölkelt.
- Látja-e, lelkem, milyen jó, hogy nem ölte meg magát.
Összecsókolóztak, sírtak egy kicsit. Andriska néni kiment a konyhába ebédet főzni, Ida kisasszony pedig pakolni kezdett. Holnap átmegy Kunszállásra, a temetésre, azután sem marad itt, nem tanít többé, hanem...
A pakolással hamar készen lett: még tizenegy óra sem volt: leült, az ölébe tette a kezét és gondolkozott. Milyen furcsa: tegnap még meg akart halni, és ma...De lassan múlik az idő! Délnél előbb nem teljes a nagy változás. Kint tizenegyet ütött a toronyóra, és Ida kisasszony újra gondolkozni kezdett. Hetvenezer forint! Nagyon sok pénz: gaucióra is elég, mint Andriska néni mondja...
Ida kisasszony gondolkozott. Eszébe jutott Eger, ahol a preparandiába járt: Budapest, ahol két napot töltött már egyszer: eleinte türelmetlenül nézett az ablak felé, de azután nagyon elkomolyodott, és türelmesen várt. Andriska néni később bejött hozzá, de ekkor már nem volt beszédes kedvében. Hallgatott és nagyon komolyan nézett maga elé.
Kint tizenkettőt ütött a toronyóra. Andriska néni diszkrét módon kiment a szobából, és Ida kisasszony odaült az ablak mellé. Pár percet várt: azután lódobogás hallatszott, és az alacsony árkon csakhamar átjött a szürke.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Kapok-e virágot, Ida kisasszony?
- Ősz van már, Jovanovics úr.
- De maga olyan, mint a rózsa, Ida kisasszony.
Ida kisasszony nem válaszolt. Figyelmesen és komolyan nézte a tiszttartót.
- Mi újság, Ida kisasszony?
Ida kisasszonynak megdobbant a szíve: megakadt a lélegzete: egy másodpercig várt a válasszal, azután halkan felelte:
- Semmi...Semmi, Jovanovics úr.
- No, csókolom a szép kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr.
A szürke áthaladt az árkon, megint ügetésbe fogott, és a ló és lovas hamarosan eltűnt. Ida kisasszony csendesen becsukta az ablakot, és bement az ebédhez. Hallgatott. Andriska néni nem merte megkérdezni tőle, mi történt, csak szaporán pislogott, és gyorsan és nagyokat nyelt. Hallgatva ettek, és Ida kisasszony makacsul nézett a tányérjára. Végre felemelte a fejét, és halkan így szólt:
- Igaza van, Andriska néni: pirosodik az orra, és nem is olyan szép a lovon se.
Lihegve érkezett meg haza, és már az udvarról kiáltotta aggódva befelé:
- Andriska néni, nem késtem el?
Andriska néni a konyhában foglalatoskodott, és sietett megnyugtató válasszal szolgálni:
- Nem, lelkem, nem késett el.
Ida kisasszony átsietett a konyhán, és bement az utcai szobába: ott az ablakhoz ült, de még jó öt percbe beletelt, míg az országút felől lódobogás hallatszott, és egy sárga porfelhőből szürke lován kibontakozott a tiszttartó úr. A szürke ló szapora ügetése meglassúbbodott, a ló átjött az alacsony árkon, és a tiszttartóúr hátratolta barna fején a hetyke kalapot. Ez volt a köszönése.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Hogy van, Ida kisasszony?
- Köszönöm, jól, Jovanovics úr.
- Hát kapok-e ma virágot, Ida kisasszony?
- Kap, Jovanovics úr.
Ida kisasszony kinyújtott az ablakon egypár szál begóniát, a tiszttartó úr a begóniával együtt a kezét is megszorította egy kicsit, a virágot hetyke kalapja mellé tűzte, és ezt mondta:
- Csókolom a kis kezét, Ida kisasszony.
Erre hallgatás jött. Ida kisasszony lesütötte a szemét: hevesen vert a szíve, s érezte, hogy még a rendesnél is sokkal pirosabb. A tiszttartó azonban így szólt:
- No, megyek ebédelni. Csókolom a szép kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr - rebegte Ida kisasszony.
A szürke átment az árkon, a lépésből ügetés lett, és ló és lovas csakhamar eltűnt egy sárga porfelhőben. Ida kisasszony kinézett még egy kicsit a poros utcára, azután sóhajtott, felállott és bement ebédelni.
Ebéd alatt hosszabb ideig hallgatott, mint ahogyan a mindennapos találkozás után szokta, úgyhogy Andriska néni végre gyanakodva kérdezte meg tőle:
- Mondott talán valamit?
- Nem. Semmit se...
- Akkor ne búsuljon lelkem: majd szól még.
Ida kisasszonynak újra könnyes lett a szeme.
- Nem, Andriska néni - mondta sírástól remegő hangon -, sohasem szól már, vagy ha szól, az csak rossz lesz. Ne is vigasztaljon engem: belátom, akkor volt igaza, mikor figyelmeztetett rá, hogy engem sem vesz el. Csak játszik velem, mint a többivel.
Andriska néni nyugtalanul izgett-mozgott a székén, és gyorsan felelte:
- Egyik sem volt ám olyan szép lány, mint maga, lelkem, Ida kisasszony.
- Nem ér az én szépségem semmit - felelte Ida kisasszony keserűen. - Ha ötezer forintom volna...
Ida kisasszony keservesen sírni kezdett, és Andriska néni nem tudta megvigasztalni. Délután szomorúan ment el Ida kisasszony az iskolába, és szomorúan jött haza. Este azonban térzene volt: Ida szomorúan bár, de mégis kiment, és innen megvigasztalódva, jókedvűen dúdolva jött haza, olyan jókedvűen, hogy Andriska néni, aki már lefeküdt, kiszólt hozzá, és megkérdezte tőle, mi történt. Jézus Máriám, csak nem kérte meg...
- Nem, Andriska néni. Hanem beszéltem a barátjával, a patikus segéddel. Az azt mondta, hogy ha ötezer forintom volna, elvenne, de más leányt még egyszer annyiért sem venne el. Én úgy tetszem neki, hogy engem ötezerért is elvenne...
Andriska néni felült ágyában, és összefogta a barchet hálóréklijét.
- Hát, Ida kisasszony, lelkem - kérdezte tág szemmel -, hát van magának ötezer forintja?
Ida kisasszony elkomolyodott, és leült az ágy szélére.
- Nincs, Andriska néni - felelte halkan -, hanem írok Bódi bácsinak Kunszállásra.
- Ajaj - szólt Andriska néni savanyú arccal.
Újra lefeküdt, és eleresztette barchet hálóréklijét. Ida kisasszony felállott az ágyról, és hevesen járkált fel s le a szobában.
- Írok neki - mondta bátran és hangosan. - Fogalmazok egy gyönyörű levelet...Hogy ne álljon útjába a szívem boldogságának. Az nem elég, hogy taníttatott. Adja ki nekem ezt a pénzt. Minek tartogatja? Nem viheti a sírba magával...
Andriska néni megint felült, és ismét összefogta a hálóréklit:
- Ezt ne írja neki, lelkem - mondta -, az öregember nem szereti, ha a halált juttatják eszébe.
- Hát ezt nem írom - mondta Ida kisasszony. - Hanem gy gyönyörű levelet fogalmazok neki.
Megfordult, bement a szobájába, leült és hajnalig fogalmazott. Másnap folytatta a fogalmazást, harmadnap letisztázta a levelet, és felolvasta Andriska néninek, aki sírt a meghatottságtól, olyan gyönyörű volt a levél. Ugyanaznap még el is ment a levél Kunszállásra.
Harmadnapra megjött a válasz. Bódi bácsi igen röviden írt. A kérést határozottan megtagadta: azt kérdezte, hogy vajon Ida kisasszony meg van-e bolondulva, és ígérte, hogy ha ilyen dolgokat csinál, majd még ki is tagadja az örökségből, és egy vörös rézkrajcár nem sok, annyit sem hagy rá, hanem ami kis vagyona van, azt az eklézsiának hagyja.
Ida kisasszony fehérre vált arccal olvasta el a levelet, és Andriska néni, aki aggódva, reménykedve, de remegve nézte, amint felbontja, és elolvassa a levelet, nem kérdezett tőle semmit, hanem szótlanul kiment a konyhába. Amikor újra bejött, akkor Ida kisasszony éppen gyufákat áztatott be a szép piros pohárba, amelyet a kredencről vett le, és amelyen ez állott: "Parádi emlék".
Andriska néni olyat sikoltott, hogy Ida kisasszony majd elejtette a poharat. Utóbb a poharat mindenképpen dugdosni akarta, de már későn volt. Andriska néni odalépett hozzá, a drága parádi emléket kiragadta a kezéből, s a nyitott ablakon át úgy vágta ki az udvarra, hogy csak úgy csörrent, és ezer darabra tört szét.
Ida kisasszony ekkor keserves zokogásba tört ki. Andriska néni megállott vele szemben, és rövid habozás után ő is keservesen sírni kezdett. Összeborultak, összecsókolóztak, és Andriska néni a következő rövid vigasztaló beszédet mondotta:
- A nyavalya ott törjön ki minden férfit, ahol van. Az egyik úgy ragaszkodik a pénzéhez, mintha csakugyan levihetné magával a föld alá... a csont szívű, komisz paraszt. A másik meg csak pénzért akar elvenni ilyen szép leányt, az ilyen eleven gyönyörűséget, pedig már több harminc évesnél, és már piroslik az orra a sok szesztől, amit lenyel...
Ida kisasszony sírva hallgatta ezt a szónoklatot, az utolsó mondatnál azonban felemelte a fejét.
- Az nem igaz, Andriska néni - mondta, hogy az orra piros. Nem is piros.
- De bizony igaz - felelte Andriska néni harciasan - , meg a lába is görbe.
- A lovaglástól van - felelte Ida kisasszony sírva - , és milyen szépen ül a lovon.
- Hát lelkem - felelte Andriska néni mérgesen -, a katonatisztek még szebben ülnek, azért nem iszik értük mindjárt gyufát az ember.
Ida kisasszony szótlanul sírt egy ideig, és amikor Andriska néni megint vigasztalni kezdte, akkor a két keze közé fogta a fejét, és jajgatva mondta:
- Én megölöm magamat, Andriska néni, én elemésztem magamat, ha nem lehetek az övé.
Andriska néni a vigasztalásnak minden eszközével megpróbálkozott, de semmi sem használt. Végre is abban egyezett ki a mindenáron meghalni akaró Ida kisasszony, hogy legalább vár egy darabig...mondjuk egy fél évig...vagy legalább három hónapig...ha azalatt nem történik semmi, akkor megfontolhatja, csakugyan meg kell-e halnia.
Ezen a napon Ida kisasszony nem is akart az ablakhoz ülni. Amikor azonban az utcáról behallatszott a szobába a szürke ló szapora ügetése, akkor mégis odarohant az ablakhoz. A szeme könnyes volt még.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Rosszkedvűnek látszik, Ida kisasszony. Talán valami rossz hírt kapott?
- Igen...Jovanovics úr...rossz...hírt...kaptam...
Jovanovics úr, aki barátja, a patikus segéd révén tudott a Bódi bácsihoz intézendő levélről, még feljebb tolta fején hetyke kalapját, könnyedén megvakarta a fejét, és mélabúsan mondta.
- Haj-haj!
Azután hallgatás jött.
- No, csókolom a kis kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr...
A szürke ló elügetett, Ida kisasszony pedig félőrülten rohant be a lakásba, és Andriska néni alig tudta kezéből kicsavarni a konyhakést, mellyel véget akart vetni az életének. Igen szomorú napok jöttek. Ida kisasszony délben az ablaknál ült ugyan még, de az utolsó őszi térzenékre már ki se ment, állandóan a halál gondolatával foglalkozott, és éjszakánként búcsúleveleket fogalmazott a tiszttartóhoz. Andriska néni kést, gyufát, mindent elzárva tartott: de ez sem volt elég: Ida kisasszonyt állandóan őrizni is kellett, mert Andriska néni fehérneműi között hosszú, erős kötelet fedezett fel egy napon, amely kötél nyilvánvalóan öngyilkossági terveket szolgált.
- Ida kisasszony - mondta Andriska néni neki -, nem érdemli meg az az ember...
- Én szeretem, Andriska néni, szeretem...Meg kell énnekem halnom...
Nem lehetett vele bírni, Andriska néni már-már belefáradt a küzdelembe, és egyszer-kétszer már a temetés képe is fölbukkant a lelki szemei előtt - gyönyörűséges temetés lenne...ezüstös koporsó, fiatal legények vinnék...itt volna az egész falu -, amikor egy hűvös őszi napon sárga bricska állott meg a ház előtt. A sárga bricskáról porköpenyeges, cvikkeres úr szállott le, és Ida kisasszonyt kereste.
- Az iskolában van, kérem - mondta Andriska néni. - Átszalajtok érte.
- Igen - mondta a cvikkeres -, én Weiszberger doktor vagyok Kunszállásról...Szeretnék minél előbb indulni hazafelé.
Andriska néni sietve szalajtotta át a kis cselédjét az iskolába, és bekalauzolta a cvikkeres urat az utcai szobába. Csakhamar megjött Ida kisasszony, és Andriska néni aggódva és dobogó szívvel hallgatózott a konyhában, hátha hallhatna valamit a beszélgetésből.
Nem hallott semmit. Egy félóra múlva azonban a cvikkeres úr kijött, az Ida kisasszony kíséretében kiment a bricskához, fölült, és elhajtatott. Ida kisasszony pedig megfordult, és kipirult arccal, kibontott hajjal, kitárt karral futott vissza a konyhába. Itt átölelte Andriska nénit, és ujjongva, forogva, táncolva mámorosan énekelte:
- Meghalt Bódi bácsi...meghalt Bódi bácsi...Andriska néni, meghalt Bódi bácsi.
Andriska néni kibontakozott a forgásból, és megrendülve nézett Ida kisasszonyra. A legfontosabb kérdést nem merte föltenni. Óvatosan, elálló lélegzettel kérdezte tehát:
- Ez volt a doktora?
Ida kisasszonnyal nem lehetett bírni. Megint táncba vitte Andriska nénit, és a sebes forgás közben énekelte:
- Dehogy, Andriska néni...Az ügyvédje. Ma reggel halt meg: az ügyvéd rögtön áthajtatott hozzám, én vagyok az egyetlen örököse, van ott ötvenezer forint is, az ingóságokkal hetvenezer is...
Bent voltak az utcai szobában. Andriska néni leült egy székre, és elálló lélegzettel, némán nézett Ida kisasszonyra.
- Hetvenezer forint! - mondta szédülve.
- Hetvenezer - felelte Ida kisasszony ujjongva -, senki sem hitte volna, de az ügyvéd tudja...
- Hetvenezer forint - mondta Andriska néni megrendülve. - Azzal már egy katonatiszthez is férjhez mehet...
- Katonatiszthez? - kérdezte Ida kisasszony meglepetve.
Gondolkozott.
- Nem kell nekem katonatiszt - mondta azután.
- Az már gaucióra is elég - szólt Andriska néni álmodozva.
- Nem gaució az, hanem kaució - mondta Ida kisasszony kacagva.
- Gaucióra is elég - mondta Andriska néni makacsul. - Kapitánynak is. Én tudom...boldogult férjem számvivő volt, mielőtt a járásbírósághoz került. Gaucióra is elég...Még marad is...
- Nem kell nekem kapitány - énekelte Ida kisasszony vidáman. Hány óra, Andriska néni?
- Fél tizenegy.
- Jaj, de soká lesz még dél! - mondta Ida kisasszony türelmetlenül.
Andriska néni fölkelt.
- Látja-e, lelkem, milyen jó, hogy nem ölte meg magát.
Összecsókolóztak, sírtak egy kicsit. Andriska néni kiment a konyhába ebédet főzni, Ida kisasszony pedig pakolni kezdett. Holnap átmegy Kunszállásra, a temetésre, azután sem marad itt, nem tanít többé, hanem...
A pakolással hamar készen lett: még tizenegy óra sem volt: leült, az ölébe tette a kezét és gondolkozott. Milyen furcsa: tegnap még meg akart halni, és ma...De lassan múlik az idő! Délnél előbb nem teljes a nagy változás. Kint tizenegyet ütött a toronyóra, és Ida kisasszony újra gondolkozni kezdett. Hetvenezer forint! Nagyon sok pénz: gaucióra is elég, mint Andriska néni mondja...
Ida kisasszony gondolkozott. Eszébe jutott Eger, ahol a preparandiába járt: Budapest, ahol két napot töltött már egyszer: eleinte türelmetlenül nézett az ablak felé, de azután nagyon elkomolyodott, és türelmesen várt. Andriska néni később bejött hozzá, de ekkor már nem volt beszédes kedvében. Hallgatott és nagyon komolyan nézett maga elé.
Kint tizenkettőt ütött a toronyóra. Andriska néni diszkrét módon kiment a szobából, és Ida kisasszony odaült az ablak mellé. Pár percet várt: azután lódobogás hallatszott, és az alacsony árkon csakhamar átjött a szürke.
- Jó napot, Ida kisasszony.
- Jó napot, Jovanovics úr.
- Kapok-e virágot, Ida kisasszony?
- Ősz van már, Jovanovics úr.
- De maga olyan, mint a rózsa, Ida kisasszony.
Ida kisasszony nem válaszolt. Figyelmesen és komolyan nézte a tiszttartót.
- Mi újság, Ida kisasszony?
Ida kisasszonynak megdobbant a szíve: megakadt a lélegzete: egy másodpercig várt a válasszal, azután halkan felelte:
- Semmi...Semmi, Jovanovics úr.
- No, csókolom a szép kezét, Ida kisasszony.
- Isten vele, Jovanovics úr.
A szürke áthaladt az árkon, megint ügetésbe fogott, és a ló és lovas hamarosan eltűnt. Ida kisasszony csendesen becsukta az ablakot, és bement az ebédhez. Hallgatott. Andriska néni nem merte megkérdezni tőle, mi történt, csak szaporán pislogott, és gyorsan és nagyokat nyelt. Hallgatva ettek, és Ida kisasszony makacsul nézett a tányérjára. Végre felemelte a fejét, és halkan így szólt:
- Igaza van, Andriska néni: pirosodik az orra, és nem is olyan szép a lovon se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése