George Cosbuc: Álmodozó

Erdő lobogó kuszasága,
dalolj, te öreg barát!
Szélben zizegő buzatábla,
s forrás vize zeng zubogva,
mormolja, dudolja, susogja
örökre dalát.

Teríti hűsét a platánfa,
a hegyek közül árny siet,
szülője a felleg sávja,
mely a szirt tetejére kibomlott,
díszítve arannyal az ormot
s az ég-peremet.

A sast lesem én:az elomló
ragyogásban emelkedik,
már oly kicsi, mint egy holló,
már csak pirinyó csöpp dongó,
míg végül a messzi gomolygó
párába tűnik.

A hegyen harkály kopogása:
a folyammeder oldalán
nyüzsgő madarak csipogása:
dal cseng a magasban, a mélyben,
a búzakalász sűrüjében
aratók dala száll.

Folyton kavarognak a felhők,
kelő, bomló figurák:
szörnyek, tárt torku szökellők
s a tűzmadarak raja lángol,
s vágtatnak a messzi mocsárból
aranyparipák.

Sárkány-sereg úszik a légben:
könyöknyi manó nekilát
fatörzset emelni serényen:
ott vízi csikók sora bújt ki:
s Gruja börtönét kifeszíti
az öreg Novák.

Erdőt nyel a sárkány torka:
zsákmányt a csikasz ragad:
a föld lelkét a boszorka
megigézi tövisbokor árnyán:
táltos-ló fúj a szivárvány
híd-íve alatt.

Tündér Ilonát is látom,
daloló virág a fején:
csupasz sellők hada táncol,
fürödve a berki patakba,
most ingüket ím elorozza
egy nyalka legény.

Az aranyhaju ifju is itt van,
kit a vágyakozó szüzek
ölelnek, alélva, titokban -
ez ifju a csend szülötte,
szótlan települ küszöbödre,
ha éj közeleg.

Kalász-sűrüben kanyarogva
a mohos sziklák alól
száll nesztelenül lopakodva,
rám néz, a fejét fölemelve,
de visszabukik, s leheverve
könyökére hajol.

Megint közelít, leborul rám,
a homloka a homlokomon,
puha fátyol a szempilláján,
mint pók ragyogó sűrü selyme:
egy csókot ejt a szememre,
s hamar behunyom.

A varázst elijeszteni félek,
megdörzsölném a szemem,
hogy ocsúdjon bennem a lélek:
látja s ravaszul mosolyogva
kezemet megfogja, lenyomja
s ráhajtja fejem.

Arcát tenyerébe temetve
a kalász közt messze szökik -
a völgy átolvad a ködbe,
a föld megalvad az éjben,
s a lelkem, a testem, a vérem
már olvadozik.

Zizegj, szél-járt buzatábla!
Dalolj, te öreg barát,
erdő lobogó kuszasága!
A völgy ere zsong zubogva,
mormolja, dudolja, susogja
örökre dalát.

/Ford.: Weöres Sándor/