Az egyszeri favágónak volt egy
félkegyelmű fia, akit a világon semmiféle komoly munkára nem lehetett
használni. Ha az apja dologra fogta és fejszét adott a kezébe, hogy segítsen
neki a favágásban, biztos, hogy rögtön elvágta a kezét. Ha pedig az anyja a
konyhán akarta valami hasznát venni, holtbizonyos volt, hogy leforrázta magát.
Így aztán nem is bíztak reá semmit, hagyták, hogy tétlenül ténferegjen a ház körül, vagy a padkán melegedjék a kemence mellett.
Mikor aztán annyira megnőtt ez a félkegyelmű, hogy a szakálla is pelyhezni kezdett, azt mondta neki az öreg favágó, az apja:
- No, fiam, most már eleget kuksoltál a kemence mellett, meg hasaltál az eperfa árnyékában, ideje tehát, hogy szerencsét próbálj a világban. Akaszd a nyakadba a tarisznyát s indulj el toronyiránt, de vissza ne jöjj addig, míg valami újat nem tanulsz.
A félkegyelmű - akit egyébként Tóbiásnak hívtak - vette a tarisznyát, vágott egy görcsös botot, apjától, anyjától elbúcsúzott s aztán elindult a világba...
Ment, mendegélt az országúton, minden emberrel szóba állott, minden házba bekopogtatott, hogy hátha tanul valami újat s visszatérhet, mivel nem valami nagyon volt ínyére a vándorlás. Már az első nap megunta a fárasztó csatangolást, szabad ég alatt való alvást, de hát addig nem fordulhatott vissza, míg valami új dolgot nem tanult. Hát amint így vándorol, bekopogtatott egy útszéli kis házikóba. A házbeliek éppen ebédnél ültek s mivel látták, hogy egy szegény vándorlegénnyel van dolguk, jószívvel meghívták az asztalukhoz.
- Tarts velünk - mondotta a gazda. - Egy ember még jóllakik nálunk.
Tóbiás igen éhes volt, mert már rég elfogyott az otthonról hozott hamubasült pogácsája, örömmel fogadta hát a meghívást. Letette a tarisznyáját, sarokba állította görcsös botját s letelepedett az asztal mellé.
A háziasszony pedig azonnal elébe tett egy mély tányért s megtöltötte levessel. A finom leves illata kellemesen csiklandozta Tóbiás orrát s mohón kezdte kanalazni. Annyira ízlett neki a leves, hogy még egy tányérral kért. Mikor azt is elfogyasztotta, szépen megköszönte a házbeliek jószívűségét s megkérdezte:
- Ugyan milyen leves volt ez? Szeretném tudni, mert nagyon ízlett.
- Ez - mondotta az asszony - cibere-leves.
- Cibere-leves - csodálkozott Tóbiás. - Ezt még sohasem hallottam. No - gondolta - ez valami új dolog! Most már haza is mehetek, mert tanultam valamit.
Elbúcsúzott tehát és visszafelé vette az útját. Útközben azonban, hogy el ne felejtse, amit tanult, egyre hajtogatta:
- Cibere-leves...cibere-leves...cibere-leves...
Most bizony nem szólt senkihez, de sőt, ha őt megszólították, sem felelt, nehogy közben elfeledje az új leves nevét. Olyan gyorsan ment, ahogyan csak bírta a lába s folyton darálta:
- Cibere...cibere...cibere...
Amint így siet hazafelé, egyszer csak egy pocsolya kerül útjába.
- No - gondolta - ezt át kell ugorni.
Nekirugaszkodik tehát és átugorja a pocsolyát. Persze, amíg ugrott nem mondogatta a leves nevét, mikor aztán leért a pocsolya túlsó partjára, már hiába is akarta mondani, nem tudta, elfeledte.
- Hej, hej - sopánkodott - még a másik parton tudtam a nevét annak a levesnek, most meg már nem jut eszembe! Ez nem lehet másképpen, mint hogy beleejtettem ebbe a pocsolyába - gondolta nagy bölcsen. - Ha pedig beleejtettem, benne is kell lennie.
Fogta tehát a görcsös botját s elkezdi kavarni-keverni, turkálni a pocsolyát, hogy meglelje, amit elvesztett. Napestig mindhiába kotorta a vizet, bizony nem találta meg. Arra jön akkor egy ember s kérdi:
- Mit keresel abban a pocsolyában?
- Hiszen, ha tudnám, hogy mit keresek - felelt Tóbiás elkeseredetten - már nem is keresném.
- Már pedig akármit is ejtettél bele - mondja az ember - ott ugyan meg nem találhatod, mert olyan sűrű az a pocsolya, mint a cibere-leves!
- Tyuhaj! - rikkantott fel Tóbiás - éppen ezt kerestem!
Nosza, rögtön rákezdte megint:
- Cibere...cibere...cibere...
Egészen hazáig abba sem hagyta, még az " adjon Isten" helyett is azt mondta szüleinek, hogy:
- Cibere-leves.
Az anyja nagyon megörvendett egyetlen fiának, s rögtön főzött neki egy nagy tál cibere-levest.
Így aztán nem is bíztak reá semmit, hagyták, hogy tétlenül ténferegjen a ház körül, vagy a padkán melegedjék a kemence mellett.
Mikor aztán annyira megnőtt ez a félkegyelmű, hogy a szakálla is pelyhezni kezdett, azt mondta neki az öreg favágó, az apja:
- No, fiam, most már eleget kuksoltál a kemence mellett, meg hasaltál az eperfa árnyékában, ideje tehát, hogy szerencsét próbálj a világban. Akaszd a nyakadba a tarisznyát s indulj el toronyiránt, de vissza ne jöjj addig, míg valami újat nem tanulsz.
A félkegyelmű - akit egyébként Tóbiásnak hívtak - vette a tarisznyát, vágott egy görcsös botot, apjától, anyjától elbúcsúzott s aztán elindult a világba...
Ment, mendegélt az országúton, minden emberrel szóba állott, minden házba bekopogtatott, hogy hátha tanul valami újat s visszatérhet, mivel nem valami nagyon volt ínyére a vándorlás. Már az első nap megunta a fárasztó csatangolást, szabad ég alatt való alvást, de hát addig nem fordulhatott vissza, míg valami új dolgot nem tanult. Hát amint így vándorol, bekopogtatott egy útszéli kis házikóba. A házbeliek éppen ebédnél ültek s mivel látták, hogy egy szegény vándorlegénnyel van dolguk, jószívvel meghívták az asztalukhoz.
- Tarts velünk - mondotta a gazda. - Egy ember még jóllakik nálunk.
Tóbiás igen éhes volt, mert már rég elfogyott az otthonról hozott hamubasült pogácsája, örömmel fogadta hát a meghívást. Letette a tarisznyáját, sarokba állította görcsös botját s letelepedett az asztal mellé.
A háziasszony pedig azonnal elébe tett egy mély tányért s megtöltötte levessel. A finom leves illata kellemesen csiklandozta Tóbiás orrát s mohón kezdte kanalazni. Annyira ízlett neki a leves, hogy még egy tányérral kért. Mikor azt is elfogyasztotta, szépen megköszönte a házbeliek jószívűségét s megkérdezte:
- Ugyan milyen leves volt ez? Szeretném tudni, mert nagyon ízlett.
- Ez - mondotta az asszony - cibere-leves.
- Cibere-leves - csodálkozott Tóbiás. - Ezt még sohasem hallottam. No - gondolta - ez valami új dolog! Most már haza is mehetek, mert tanultam valamit.
Elbúcsúzott tehát és visszafelé vette az útját. Útközben azonban, hogy el ne felejtse, amit tanult, egyre hajtogatta:
- Cibere-leves...cibere-leves...cibere-leves...
Most bizony nem szólt senkihez, de sőt, ha őt megszólították, sem felelt, nehogy közben elfeledje az új leves nevét. Olyan gyorsan ment, ahogyan csak bírta a lába s folyton darálta:
- Cibere...cibere...cibere...
Amint így siet hazafelé, egyszer csak egy pocsolya kerül útjába.
- No - gondolta - ezt át kell ugorni.
Nekirugaszkodik tehát és átugorja a pocsolyát. Persze, amíg ugrott nem mondogatta a leves nevét, mikor aztán leért a pocsolya túlsó partjára, már hiába is akarta mondani, nem tudta, elfeledte.
- Hej, hej - sopánkodott - még a másik parton tudtam a nevét annak a levesnek, most meg már nem jut eszembe! Ez nem lehet másképpen, mint hogy beleejtettem ebbe a pocsolyába - gondolta nagy bölcsen. - Ha pedig beleejtettem, benne is kell lennie.
Fogta tehát a görcsös botját s elkezdi kavarni-keverni, turkálni a pocsolyát, hogy meglelje, amit elvesztett. Napestig mindhiába kotorta a vizet, bizony nem találta meg. Arra jön akkor egy ember s kérdi:
- Mit keresel abban a pocsolyában?
- Hiszen, ha tudnám, hogy mit keresek - felelt Tóbiás elkeseredetten - már nem is keresném.
- Már pedig akármit is ejtettél bele - mondja az ember - ott ugyan meg nem találhatod, mert olyan sűrű az a pocsolya, mint a cibere-leves!
- Tyuhaj! - rikkantott fel Tóbiás - éppen ezt kerestem!
Nosza, rögtön rákezdte megint:
- Cibere...cibere...cibere...
Egészen hazáig abba sem hagyta, még az " adjon Isten" helyett is azt mondta szüleinek, hogy:
- Cibere-leves.
Az anyja nagyon megörvendett egyetlen fiának, s rögtön főzött neki egy nagy tál cibere-levest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése