2014. február 26., szerda

Mikszáth Kálmán: A négy ló legendája



Szép asszony-királyunk, Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi és a longchamps-i gyep még akkor igazán csak gyep volt: üdezöld fű termett rajta, nem csengő-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.

Minálunk pedig, azt hiszem, legföljebb az előzködés lehetett meg a mai versenyekből. Az előzködés az ősapa. Már talán Árpád is előzködött útközben a vezérekkel. A magyar népben  eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacilusa. Mikor a vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen folynak a lóversenyek: Gyű, Tündér! Gyű, Pajkos! A gazda közibe vág a két griffnek: „ Hadd lássuk, hol termett több zab!” De az ellenfelet is biztatják a kocsiba ülők: „ Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!” Az országút fölvert porfelhőjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások közt. Ezer meg ezer verseny dől el minden percben.

A királyné fülébe jutott az új élvezet híre messze földről és meg is csiklandozta. Mert az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony fején van is.

Beszéltek az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért ersztve beléjük. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.

Laxenburgban volt az első efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és báró Feldeck, aki Londonban járt őfelsége megbízásából, hogy szögről-végről kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tűzték ki az ünnepélyt, mely zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.

A felséges asszony lázas érdeklődésben égett: minden követ, fát megmozdított a siker érdekében, még fiát, József főherceget is megbíztatta, hogy jelenjen meg ott akkorra a lovaival.

-      De ha nincsenek lovaim – felelt mosolyogva a főherceg, aki jobban szerette a könyveket.

-      Meg kell tenni – mondta a királyné szigorral

Nem volt menekülés.

A királyfinak szót kellett fogadnia, s lett belőle kínos udvari jelenet, emberöltők emlékezetében soha el nem mosódó.

Jött a kitűzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte az érkezőket, hogy arcát a napfény meg ne süsse.

Mert még mindig őrizte az arcát, amelyről azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be reggelenként a tündérek. ( Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen kifogyott a tégelyből.)

Rendre érkeztek a lovagok, a Lobkowitzok, Kolowratok, a háromagyarú Kinskyek, a Kaunitzok, hímzett sörényes oroszlánnal a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejű lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte lüktetni látszik a bőrük alatt.

Az urak félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra kapnak, a második jelnél egysorba verődnek. Mikor harmadszor is összeveri piciny tenyerét, akkor megindulnak.

De még várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.

Suttogó moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen nevetgélés.

-      Ah, ah! Ezek a lovak!

Csakugyan furcsák voltak. Az egyik sovány, elcsigázott gebe, csak úgy zörögtek rajta a csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott felülni a hátára.

Mintha csak ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott, lusta állat, mely mozdulni sem bírt a renyheségtől. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik, de mind a két szemére vak.

A királyné idegesen vonta kérdőre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak:


-      Mi akar ez lenni, József? Miféle állatok ezek?

-      A vásárban válogattam őket össze.

-      Mondhatom, értesz a lovakhoz – jegyzé meg haragosan. – Ezekkel akarsz te előzködni az urak pompás paripáival?

-      Éppen nem – felelte József – hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged előtt feltárni.

-      Halljuk! – mondta a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. – Halljuk, mi okosat gondolt ki a mi szeretett fiunk?

-      Az elcsigázott, sovány gebe a nép: a féktelen, szilaj paripa a papság…

-      Hallgass, hallgass!

De a királyfi arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság: nem tudott hallgatni többé, vakmerően folytatta:

-      Az elhízott, renyhe ló a nemesség…

-      Ah – szólt a királyné csípősen. – Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a negyedik lovadról, a vakról?

-      Bocsánat, felség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.

Eddig a hagyomány a „kínos jelenetről”. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani, de bármiként történt, a királyfi ( kiből II. József lett) jól összeválogatta a maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte őt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.

Még ma is mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakodalmakon, vagy a szüreti tűznél csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s mely még ma sem bír átváltozni egészen nemigazzá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5