Oscar Wilde: Charmides

1

Görög fiú volt. Borral és izes

fügével hagyta el Sziciliát.

Gályája orrán álmodott. Vizes

szél nedvezé sötét fodor haját:

de nem törődött széllel és veszéllyel,

rengő székéről nézte csak, mily nedves, bús az éjjel,

míg hajnaltájban izzó fénygerelyt

látott az égen, nyúlós aranyat:

árbócot akkor zajjal leszerelt,

fordíttatván a vitorlát hanyatt

északnyugot felé, a szél felé,

s az evezőket ütemes dallal mérsékelé.

S hogy feltünt a halvány korinthi domb,

horgonyt kis öble fövenyébe vet,

friss olajágat homlokára font,

arcán lemosta a tengervizet,

majd tagjait olajjal kente ő

s lentunikát s bronztalpu új sarukat vett elő

s csiga nedvével festett dús ruhát,

melyért néger kalmárral alkudott

megjárva a napos Szirakuzát,

s melyen tiruszi paszománt kuszott:

így jött ki kiváncsi kufárok között

a lágy erdőig, melyet a napfény ezüstözött.

S mikor a fáradt nap megszőtte lent

piros felhőkből ágyát, csöndesen

de fürge lábbal a szentélybe ment

hol a papok nem vették észre sem

s egy rejtekből nézte hogy régi vig

társai nyájuk zsengejét oltárra mint viszik

s mint szór sistergő sót a láng fölé

a félénk pásztor s hogy függeszti horgas

botját Annak falára kitevé

hogy kis karámát nem zavarta farkas

s hogy cseng a lányok tiszta hangja itt

míg mindenik hoz jámborul oltárra valamit,

friss tejtől habzó faragott kupát,

friss lépet, melyet még a méhe gyászol

s melyből méz dúsan árad: új ruhát

himezve drágán ebbel és vadásszal:

olajos bőrt, vivók számára jót

s a tüskés vadkan agyarát s egy tüskés szőrcsomót,

mit Athenának loptak Artemisztül:

egy foltos zerge bőrét( karcsu testét

egy szép tisztáson szúrta nyíl keresztül).

Herald jelezte ezután az estét

s megürült a pillér övezte hely,

megtéve fogadalmukat egyenkint mentek el.

A vén pap kioltá a tüzeket

kivéve egyet, mely örökkön ég

a cellában: jó fül a szüzeket

hogy dallanak menet, hallhatta még:

vig zaj jelezte távol a falut

s lezárta az őr zord keze a síma érckaput.

Soká feküdt s nem mert lélegzeni

s hallá hogy cseppen oltárról a bor

s hogy hullanak a rózsa szirmai

amint a szellő néha behatol:

s tán ájulásban eligézve volt,

amíg a nyílt tető fölött fölkelt a tele hold

s a márványpadlót fénnyel ringatá:

felugrott most az ifju vakmerő,

a cédrusajtót hévvel fölnyitá

s ím egy harci szobor tűnt elő

sáfrányruhában! griffje csillogott

nagy sisakán s a hosszu érc lándzsáján villogott

s kőből s acélból lánggolyók a pajzson

görgött a Gorgó ólmos két szeme,

haja kígyókból kígyózott a rajzon,

vértelen ajka mintha intene

bénult szeszéllyel, míg a láb alatt

a pislogó bagoly vakon bámulta a falat.

Ekkor a szúniumi tengeren

halász ha hálót lámpánál kötött,

patkók zaját hallhatta hirtelen,

ércdobogást a messze hab fölött

s az éj kárpitját villám szabta át:

bárkáján félve térdre hullt, ugy rebegett imát.

S a bűnös szerelemnek tolvaji

feledték percre a lopott gyönyört

s a magas tornyon megriadt az őr

s pajzsa mögé rohant hamar az éji zaj elől.

Mert fegyver csörgött a templom körül

s tizenkét márványisten harcba szállt

s a lég közé szokatlan zaj vegyül

s a nagy Poseidon rázta szigonyát

s a márványló nyeríte a frizen

s a harcos lábak vad zaja vad háborut izen.

Halálra készen ott az ifju állt,

boldog hogy látja, bármi lesz az ára,

e szűzi szobrot s nyugodt homlokát,

téged, kegyetlen tisztaság csodája:

ah, boldog volt valóban, mert soha

nem látott ilyet földi szem, csak Trója pásztora.

Halálra készen állt: s egyszerre lám

csend lett s megszünt a paripák zaja

s ő elsimítá fürtét homlokán

és válláról lehullt az új ruha -

ki az, kit ily vágy nem zavarna meg? -

az istennőhöz lábhegyen közelget és remeg.

Kék ujja páncélt az ivor nyakon

s krókuszruhán csatot habozva nyit

s lehull a peplosz a sok hótagon

kitárva szembe titkos bájait,

miket Athéna sohasem mutat:

a páros combot és csípőt s a hószin halmokat.

Ki szerelem bűnét nem ismeri,

az ne olvassa most az én dalom:

neki az ének zene nélküli,

nem hatja tőle édes borzalom:

de kinek láng gyullad rá homlokán,

kik megismerték már Erószt, hallgassanak reám.

A fényes képen pár pillanatig

kapzsi szemét mohón legelteté

s a kéj teljével jól nem lakhatik:

majd ajakát az istenajk fölé

tapasztja és a tornyos nyak körül

veti karját s már nem remeg s elfullad és örül.

Sohasem ért ily éjet szerető,

mert folyton mézes szókat suttogott

s ezüst testér őrzetlen nézte ő

és csókkal hintett minden kis tagot

s keze rajtuk kéjjel suhant alá

s forrón verő szivét a hűs kebelre nyomta rá.

És Numídia minden ördögét

forró agyában érzé nyüzsgeni

s lant húrjaként rezgette idegét

egy vonagló kín, édes, isteni,

és nem emelte föl az ajakát,

míg az intő pacsirta nem röpült fölöttük át.

Aki sohasem látott szürke reggelt

sötét szobába kandikálni még

s egy édes test mellől bágyadva nem kelt

bosszus szemekkel vonva függönyét,

sohasem érti meg, hogy mily csodás

hosszú a végső csók s milyen nehéz a távozás.

Kristálygyűrűt öltött övül a hold:

e jel jelzi a hajósok szerint

az ég haragját: csillag elhajolt

s hajnal rezegteté a szürke szint

a keletégen, szárnyas pitymalat,

mikor a boldog szerető a hegyről leszaladt.

Riadt lábbal szaladt a szirt alá

s fogózva Pánnak barlangjára lelt.

A kecskelábu horkolt. Hallgatá:

majd fűves hantra zergeként szökellt

s fürgén nyargalt az olajberken át,

mely árnyat a jól épitett város szélének ád.

Így végre egy kicsiny patakhoz ért,

melyet jól ismert, mert gyakran futott

zöld kavicsos partjára hűs vizért

s ott néha ezüst pisztrángot fogott:

most lefeküdt a kardos sás közé

s dobogva és lélektelen a napsugárt lesé.

Így fekve a zöld marton, egy kezét

a hűvös érbe lanyhán lógatá

s a reggel friss szellői legyezék

égő arcát s  a göndör fürt alá

befúva simogatták homlokát -

titkos mosollyal nézett ő a hangos habon át.

És nemsokára gyapjuköntösében

ébred a pásztor s nyitja ajtaját,

köd lapul meg az érő rozs közében

s fejét finom füzérként fonja át,

halomon a sárga házi eb ugat,

juhászok a zörgő füvön kihajtják nyájukat.

S már a sirály kiszáll a zöld mezőre,

melyet fonalas harmat ellepett,

éhes bárány béget a legelőre,

s éber varju leng fészek felett

mikor néhány vadász meglátta őt

s csodálta, hogy lehet fiú, ki ily sugárra nőtt.

S nem vélik, hogy halandó: s egyik úgymond:

"Az ifjú Hülasz ez, a hűtelen:

feledve Herkulest, emészti új gond

egy nájádért." - De társa mondja: "Nem:

Nárcisszusz ez, önmaga szeretője

és vörösbársony ajkai nem vágynak soha nőre."

S közelebb jőve harmadik kiált:

" Az ifjú Dionüzosz ez, ki tán

elrejtve a tigrisbőrt és dzsidát

pihenni dőlt a vadászat után.

Legbölcsebb lesz elfutni, azt hiszem:

égieket büntetlenül nem nézhet földi szem."

S így megfordultak, vissza sem tekintvén,

s otthonra rege lett a látomás:

heverő isten az ér sása mentén:

és aznap arra nem mert járni más,

sem vágva nád nem hullt, sem olajág:

egész nap elhagyott maradt e szép kis zöld világ.

Csak a tudatlan pásztorifjú járt ott

üres iszákkal, ugrált és szökellt

a másik oldalon és rákiáltott

remélve, hogy uj játszótársra lelt,

de a heverő néki nem felelt,

s ő félijedten együgyü útjára tovakelt.

Vagy a majorból kis leányka jött,

ki még a szerelemről nem tudott,

s midőn a fehér kart a sás között

s midőn látta a fekvő ifjút ott,

égő, szüzi szemekkel nézte meg

s kelletlen-búsan ment tovább, bágyadva, csüggeteg.

S a város zaját hallá a fiú

és hallott néha harsogó kacajt

onnan, hol ifjak játékra s hiú

versenyre gyültek: s hallott néha dalt

s hallott kolompot, melyet ráz, mohos

forráshoz vezetvén a nyájt, a görbeszarvu kos.

Fürge darázs táncolt a bodza közt:

tücsök, nótáját vígan cirpelé:

s a vízbe, mely kacsákat is füröszt,

a vizi patkány bátran szállt belé,

a félénk mókus ágról-ágra kúszott,

s lassan a parti sáson át nagy teknősbéka csúszott.

S a gyenge szellőn a selyem fű rengett,

mintha végig sarló söpörne rajt,

cserés irtáson fajdkakas kerengett,

tarkázva itt-ott az ezüst avart,

melynek üvegfestésű szőnyege

fölött a füstös légyvadász, a fecske, billege.

De néki kisebb gondja is nagyobb,

bár rigófüttytől vígan zeng a nád

s a kenderice dala fölbugyog:

buvó párjához édes szerenád:

ah! kisebb gondja is nagyobb, hiszen

látta Pallász keblét s amit nem láthat földi szem.

De mikor tévedt kecskéit a pásztor

síppal a szirt közt összeterelé,

zöngött a nád a madárvijjogástól,

s vihar sejtelme szállt a fák fölé,

késett nyáj, árnyként, hazakocogott

s a füge levelén öreg esőcsepp kopogott:

elhagyta a gyíkoknak otthonát

és az elboruló erdőből kikelt

s sötét tanyákon, nedves kerten át

egész a kisded öbölig szökellt,

s mikor matróza mind hajóra gyűlt,

a vásznat fölfeszítteté s a magas farra ült,

s mindjárt a földtől messze járt, s midőn

kilenc nap szállt aranylétráin át

s kilenc gyóntató holdnak monda hőn

a csillagtábor éjenként imát

s a lepkéknek susogta titkait,

melyeket nem látott a nap, de az éj létre hitt:

egy nagy bagoly jött sárga kénszemekkel

a ködön át, és a hajóra ült,

mely mintha rakva fegyveres sereggel

lett volna, úgy recsegett és feszült:

a rém huhogva csapkodott: sötét lett

és kardot rántott Orions maga zord Mars sötétlett

a hold előtt, nem felleg tornya csak

s az óceán ködéből im kivillant

a vörös toll, a szarvas nagy sisak,

a bronzvért s a hétölnyi lándzsa csillant

és hordva fényes, háborus ruhát

Athéna lépdelt a beteg, vonagló vízen át.

Durva hajós szemében lenge fürte

szálló viharnak látszhatott bizony

s a vízen a lába, a fehér, a fürge

fehér tajtéknak rejtett zátonyon,

s látván a gályát csapkodó habot

a kormányos a vásznakat levonni jelt adott.

De ő, a szentségtörő vakmerő

a drága titkok bűnös meglesője,

a bűnös lánggal égő szerető

midőn feltünt a vízen égi nője

örömben és kacagva szólt: "Jövök!"

s a hűvös hangos habba a hajóról beszökött.

S egy fényes csillag leesett az égről,

egy táncos elhagyta a tejutat,

s boszut vevén a sértett szűziségről

Athénba gőgös fénnyel vett utat

a sápadt Pallász zúgó szekerén -

pár buborék jelezte, hol merült el a legény.

S a nagy bagolytól megrezzent az árboc,

amint a bosszus úrnőt követé,

és a legénység, attól félve, kárt hoz,

nézni sem mert a gúnyos rém felé,

a vén kormányos csodákat regélt

s a kis hajó, mint fecske a viharban, útra kélt.

És Charmidesről szólni senki sem mert

vélvén, hogy egy isten haragja rajt:

s elérve a szoros gádesi tengert

fogadta a hajót tágöblű part.

A kalmárnép a vám felé üget

s kiállítják a piacon mázas edényüket.

2

De egy jó Triton ment a vizen át

s a fiu testét görög földre hozta

s egy nimfa megfésülte szórt haját,

másik arab füvekkel balzsamozta,

sirálybandával altatá a másik

s kisimítá merev kezét s homloka dult vonásit.

S közeledvén athéni otthonához

egy tornyos hullám megragadta őt,

egy tornyos hullám, tajtékkal virágos,

mely rajt csodásan össze-vissza nőtt,

üvegkeblére szorította jól

s tört part felé, mint vakmerő, fehérsörényű ló.

Ahol Kolónosz a tengerhez ér,

fekszik egy hosszu, nedves, síma rét,

ismeri jól a fürj és seregély

s elhagyja érte Hümettosz hegyét

a méh és nem ijed fel a faun

ott durva szóra, elmúlat a játszó pásztorfiun.

De elhagyván a tüskés labirintust,

amelyen ezer bojtorján kusz át,

a vadász gyakran látja Hiacintust

ott messze vetni fényes diszkuszát

s lehúzza vétkes szemei felett

a kalapot és kürtje sem mer adni víg jelet.

Vagy hajnalban labdát dobálni jőnek

driádok, sásos partra, víg sereg:

egy kecskefülű Pánt megtesznek őrnek,

hogy zord Poseidon ne lephesse meg,

ha egynek öltönye elhagyja vállát,

s a habból ki ne üsse kék karját, bíbor szakállát.

A szirtes parton barlang odva, sárga

harangu hajnalkával függönyös.

Sima a part: csak néha arra járva

s félve, hogy elfelejti közönyös

játszópajtása, a zöld, sima nád,

rajtahagyja nádon, homokon az ár vizes nyomát.

Virággal tölt, de olyan kis hely ez,

hogy a csapongó lepke arra kelve

délig ott minden mézet megszerez

és mégsem tellik el mohó szerelme,

s ha nem sajnálná a matrózfiu

tépni, hogy lenne a hajó orrára koszoru:

virágtalan hagyná a kis mezőt,

mely nem valami pompás himü rét,

csak néhány nárcisz, itt-ott közbeszőtt

tarkítja a fű zöld komoly szinét,

amelyet itten senki sem kaszál,

ezüst csillaggal - s búvik az apró ibolyaszál.

Ide kihozta őt a hab s örült

megtenni ily kedves szolgálatot

s ahol a víztől szűzi föld terült,

az arany partra lenyugtatta ott

s mint egy szerelmes, vissza-visszatért

a sápadt test csókjára, mely nemrég oly lángban élt,

míg a tenger vizével meg nem ölte

az önemésztő kéjes lángokat

s testén a zord halál fagya letörte

ereit, e liliomágakat,

melyek, midőn az erdőn átszökellt,

egyik a másiknak tüzes dobogással felelt.

S mikor hajnalban jött a nimfahad,

az őrszatir a fiúra talált ott

és Poseidonra gondolt s megriadt

és elfutott és futva felkiáltott,

s mint tisztás árnyán fürge sugarak,

a drádok biztos, sürű menhelyre szálltanak.

Csak egy tündérke vélte csöndesen,

hogy oly szörnyűség mégse lenne tán

egy tengeristen nedves csókja sem

s epedve azon édes csáb után,

amellyel cselt tud vetni szerető

a szűziségnek, titkosan lopódzott vissza ő.

S nem vélte bűnnek, ilyen szép fiúra

áldozni kincsét s vágyától mohón

költé édes nevekkel újra s újra

s fürtét s ajkát csókolta lángolón

és félve, hogy nem ébred, szíve döbbent,

majd félve, hogy nagyon hamar felébred, tovarebbent.

De visszatért s egész nap véle volt

s mint új játékra, nevetett reá:

kezét fogdosta s édesen dalolt

s szemét ráncolta, míg elgondolá,

hogy e szép ifjú nem kívánja őt:

nem tudta, hogy már megjelent Persephoné előtt.

S nem tudta, milyen bűnös ez ajak

és szólt: " Fel fog ébredni, ismerem,

fel fog ébredni, hogyha majd a nap

vörös paizsát felfüggeszti lenn

Korintus várán: csak csel ez az álom,

hogy ébredve mohóbbnak és vágyódóbbnak találjon.

A víz alatt van egy barlangi ház,

ott, mélyebben mint horgász horga jár,

fújja kürtjét egy triton-óriás

s a koszorút fejemre fonja már

és gyüjti a tengerből a csigát,

hogy ékesítse nyoszolyánk smaragdszín oszlopát.

Ott fedve majd korállal s habezüsttel

gyöngytrónon, kék vízárny alatt ülünk,

tarkázva gyémánttal és ametiszttel

kagylók suhannak szerte körülünk

s figyeljük, mint cicáznak a halak

egy vihartól törött hajó árbócai alatt.

Piros szemekkel, arany pikkelyekkel

kerengnek ők, mint karmazsin-pihék

s ha nyíl a víz üvegkapuja reggel,

látjuk, mint szunnyad lent a vízi nép

s hogy ringat ott delfint a jégmadár,

ahol a zöldbe öltözött Próteusz nyája jár.

És remegő, opálszin anemónák

szőnek a tükrös padlón szőnyeget

s bíbor rojtokkal szerteszét befonják:

s a roncsolt gályagerendák megett

fésüs halacskák úsznak fel s alá

s mézszinű ámbragyöngy terül kulcsolt lábunk alá."

De mikor a megvert Hadúr, a Nap

sugárszárnyával bronzházába szállt

és egymásután fellobogtanak,

mint kis pimpók az éji réten át

a sárga fények: akkor ah! a lány

félni kezdett, hogy sohasem csügghet majd ajakán.

És felkiáltott: " Ébredj, már a hold

fehérre mos falombot és levélt,

odvából hallom szólni a bagolyt

s csapkodni a nagy barna denevért,

brekeg a béka, zúg az éjbogár

s lassan közelg a homokon a szürke hideg ár.

Ha isten vagy is, ne légy oly szemérmes:

lásd, él egy tündér itt a sás között,

ki jól emlékszik, hogy egy hetyke, kényes

istenfi egyszer hozzá leszökött,

pázsitos ágyán kéjjel ölelé

s arany szárnyával zúgva szállt vissza a nap felé.

Ne légy oly félénk: látod, a borostyán

még nagy Apolló csókjától remeg

s a fenyő fenn a parti sziklabástyán

sokat mondhatna ( lenne csak kinek!)

Boreas szerelméről: s magam is

láttam, hogy rám kacsintgatott már Hermes, a hamis.

Szépnek tart engem az irígy najád is

s jön minden reggel egy derék legény,

hoz almát s levágja a haját is,

fürtével úgy kedveskedik szegény,

hogy legyőzze bennem a szűz dacot:

egy iris-szárnyú madarat csak tegnap is hozott.

Karmazsinlábú volt a kis madár,

a magas szikamórról csente le

hajnalban, mikor éledt a határ

s fészkét hét pettyes tojással tele

elvette tőle, mind, amit talált,

míg párja, borókabogyót keresni, messze járt.

A darázs, ki először szüretel,

nem oly hűséges, mint e szép fiú,

ki sok dráddal feledtethet el

sok hiú fogadalmat, sok hiú

esküt, mit Artemisznek félve tett,

mert szép, valóban szép fiú, és ajka csókra lett.

Ezüst homloka, mint a felkelő hold

a két szemöldök bércei felett:

az ifju tiruszi tán éppen ő volt,

kit Cythereia úgy megszeretett:

erősek, barnák ifju tagjai,

arcát az első pelyhselyem kezdi borítani.

S ő gazdag is. Sok gyapjutól nehéz

bégető játszik rétjén pajkosan:

kunyhójában köcsöggel áll a méz,

melyet a légy megkóstol torkosan

hanem megjárja, mert beléragad:

s sipjából édesen tud ő kicsalni hangokat.

S mégsem szerettem őt, mert csak neked

tartottam én fenn minden vágyamat,

neked tartottam szüzességemet:

tudtam, hogy el fogsz jönni: vártalak,

te legszebb csillag a víz kék egén,

legszebb bimbó a vízi rét bimbótlan szőnyegén.

Tudtam, hogy el fogsz jönni, mert midőn

először kelt a rügy a fák között

és a tavasz nedvétől gyenge tőm

ezer fehér virággal öltözött,

apró holdakkal gúnyolván az éjt,

sok apró virágholddal, mely a hajnaltól se félt:

midőn a rigófüttyre fölijedt

magtáráról a mókus s a kakuk szólt:

láz járta át uj leveleimet

s törzsem mohos ereit s mint az ujbort

éreztem bennem forrni a tavaszt,

éreztem szűzi törzsömön, hogy szenvedély apaszt.

Este jöttek az őzikék s legelső

ágamra nyomták vékony orrukat:

magas tetőmön készült már a bölcső,

mely ringatja a madárfiakat:

az ökörszem párjával rajtam élt,

csodáltam, hogy vékony gallyam elbírhat ennyi kéjt.

Alattam zengett az athéni pásztor

És Amaryllis alattam nyugodt:

köröttem űzte bimbófakadáskor

Daphnis a lányt, ki félénken futott,

míg leheletet érezett haján

forrón - és visszanézve nem futott többé a lány.

Hát jer velem buvóhelyemre, jer,

hol a sürű lomb mennyezetet ád:

szerelmi kéjhez illik ez a hely,

hol a legforróbb vágy áldozatát

megszenteli a mirtusz s ringató

árnyék alatt hűs rejteken fekszik egy kicsi tó.

Menyét tanyája, méhnek drága rét,

mert nyíl körötte mézes liliom,

vizen ringatva lapos levelét

s egy aranybárka mindenik szirom,

darázs hajója mindenik kehely:

jer, hagyd e puszta partot itt! jobb hely lesz az a hely

szeretőknek, mint mi vagyunk, ahol

Cyprus urnője gyakran kóborolt

párjával, kit egy karral átkarol:

nedves öltönyét ott veti a hold

Endymion előtt, mert higyj nekem:

Diána párduclába még nem járt e rejteken.

De hogyha jobb szeretsz, a vízre vissza,

a vándor vízre visszamehetünk,

a tenger legét ajkunk kéjjel issza

S Neptun csarnoka megnyílik nekünk

s naphosszat nézzük majd az óriás

szörnyek ott lenn hogy játszanak s hogy ugrál Xiphiás.

Óh jer, mert hogyha úrnőm itt találna,

szánalom arcán nem fog látszani:

vadászlándzsáját leteszi Diána

és somijját felajzzák ujjai

s tollas nyilát keblére vonja majd

és elröpíti majd a nyilt - s jaj! hallom már a zajt:

ébredj! már hallom lába gyors zaját,

szerelmi harcunk nyomoréka te,

add innom végre csókod italát,

mely édes, mint az istenek teje:

óh régen vágyó szívem vágya jöjj,

még talán elrejtőzhetünk az istennő elől!"

Alig csukta le ajkait, midőn

megrázkódott a gally, szétvált a lomb,

istenillat érzett a levegőn

s a tenger szürke árja visszafolyt,

csaholt az eb, riadt a szörnyü kürt,

s zúgva egy lángszakállu nyíl a légen átrepült.

S hol a lány keble fölött gazdagul nőtt

az új tavasztól tejfehér virág,

e hivatlan vendég, e gyilkos urnő

ép odafúrta borzasztó nyilát

és vérvörös barázdát szántva ott

a nyíl, hosszú vörös uton szivébe behatolt.

S keserü jajjal kibocsátva lelkét

a drád a fiú testére dőlt:

a sírba vive szüzessége terhét

az élvezetlen élvet, holt gyönyört

s elégületlen vágyait siratta,

míg ifju vérét verdeső szivéből mind kiadta.

Ah! borzasztó volt hangját hallani

és borzasztó volt halni látni őt,

mielőtt élvezhette valaki

testének szűz gyümölcsét, mielőtt

megismerhette volna ő a kéjt,

melyet ki nem ért, sohasem élt, de halva hal ki ért.

De történt, hogy Cythere asszonya,

ki Adonissal teljes éjen át

egy pásztorlakban kéjeleg vala,

galambhintóján, szép Arkádiát

elhagyva, Paphos felé költözött,

távol halandó szemétől, a csillag és bérc között,

s midőn meglátta a boldogtalan

párt, s hallá végső gyenge sóhaját

az oreádnak, mely mind nyugtalan

hegedűhang rezgett a légen át,

megállítá ezüst galambjait

s a parton termett és a két hullát találta itt.

Mert mit tesz a kertész, hogyha fölfigyel,

a kis pacsirta hangját figyeli

és sarlójával nagyon is közel

állván, a rózsa ágát átszeli

s a barna földre hull a szép virág

véletlen - vagy pásztorgyerek ha jár a réten át

s kék nefelejcset durván eltapod,

rájuk se nézve a gonosz fiú,

melyek kis testvérekként álltak ott

s el nem kerülte őket a hiú

pillangó, míg most kis kelyhükre hág

az öntudatlan könnyü láb s elhull a két virág: -

vagy iskolásgyerek megunva könyvét,

a fű közé magát ha leveti,

liliomszárakat nevetve tör szét

s a szálló órát percre feledi,

nevetve töri szét a liljomot

s ott hagyja eltiporva: - úgy feküdtek ők is ott.

S Vénus kiálta: " A nagy Artemis

kegyetlen karja tette ezt talán,

vagy részes ama másik isten is,

ki gőggel trónol Athén hegyfalán?

Óh hogy akikben úgy égett a lángja

a kéj vágyának, kéj előtt szálltak az alvilágra!"

Így lágy kezekkel a fiút s a lányt

aranyos hintajába tette ő:

s a lányka melle dús gyöngyház gyanánt

fénylett, milyet sok kékes ér besző

és dobogott, még egyre dobogott,

mintha szél rázza nyugtalan a hervadt liljomot.

És akkor a galambok tejfehér

szárnyával úgy szállt át az ég taván

tenger fölött a ragyogó szekér,

mint bárányfelhő, légi karaván,

az aegeusi víz fölött, amíg

távol e Thammusért sirók siráma hallatik.

De ép midőn a dús márványu lépcsőt,

szokott házát elérte a galamb,

rezgett a lány ajkának szirma végsőt

és a nagy ürbe lelke átsuhant

és Vénus, az istennő, tudta már,

hogy újra eggyel kevesebb, ki őt kisérni jár.

S rendelt cédrusból illatos koporsót

és rámetszette történetüket,

hogy abban álmodhassanak utolsót,

hol dús olajfák himzik az eget

Paphos szigetnek alacsony fokán,

hol nappal a faun zenél, éjjel a csalogány.

És meg is lett a koporsó s mire

a méh hajnalban a virágba verte

apró lándzsáját s a hegy élire

ébredve felszökelt a könnyü zerge

s felijeszté a mókust és gyikot,

a verőfényes hant alatt aludt már testük ott.

S midőn az új nap csókja rátalált,

Vénus már ott térdelt a hant előtt

s ki szerelmessé tette a Halált,

buzgón kérte az alvilági nőt,

hogy most az egyszer bírja rá urát,

hogy hadd mehessen földi vágy a szörnyü réven át.

3

A mélabús, holdtalan Acheronban,

távol az édes naptól és a földtől,

gyümölcstelen, bimbótlan, árva honban,

ahol virágot a tavasz se költ föl

s tehertől nem görnyed az almafa,

hol nem szerelmes a rigó s nem zeng a csíz szava:

Egy Léthe-menti ér sötét vizénél

ifjú Charmides fekszik bágyatag,

tépett virágok vannak a kezénél

s az asphodellok egyre hullanak,

hullanak a sötét vízbe lepkeszárnyon,

hullanak e fehér csillagok - és a táj mint egy álom.

S midőn keresve önnön homlokát

dús fürte közt, a víz tükrébe néz,

egy fehér árnyat lát a tükrön át

mögé suhanni és egy pici kéz

lopózik az övébe titkosan,

s egy félénk forró ajk tapad ajkára hosszasan.

S szemei akkor föllobogtanak

s a két arc egyre közelebb hajolt

s egyre közelebb ért a két ajak,

míg mindkettő egy lángrózsa volt

és vágyó karral átölelte őt

s hallotta szivét s lihegett s keble dagadva nőtt.

A csókra a lányé volt az ifju teste,

s megrontani az ifjué a szűz

és a tag a tagot lázasan kereste

s erükben áradt és apadt a tűz -

hallgass most sípom, durva bodzaág:

elég, hogy Erósz kacagott ott is, hol nincs virág.

Hallgass, költészet, nagyon is merész,

a szenvedélyről! Hajtsd most össze szárnyad!

Botor Ikárusz! napba már ne nézz!

Dalod keressen búni hűvös árnyat

hol forrást csörget a kasztáli völgy

vagy hol a víz alatt pihen a holt leszboszi hölgy.

Elég, elég, hogy az, akinek élte

csak égő szégyen volt és kínmarás,

a szerelmetlen Hádeszben megérte,

hogy néki is jutott im egy kalász

a lángmezőről, hol a szenvedély

jár s lábát meg nem égeti - elég hogy ez a kéj

egyesítette ajkukat a lánggal,

amelyben összesürűsül a lét,

amely a perc mélyére hat fulánkkal

s önnön teljébe öli gyönyörét,

mielőtt a sápadt Persephoné

szolgálni hívta volna őt az ivor trón elé!

/Ford.: Babits Mihály/