Sáraf Rásidov: Kasmíri rege

 (...) Srinagar város közepét és a kasmíri völgyet átszelő vízen a mezőket, kerteket megszépítő Dzsilam folyamon evezve gyönyörűséges énekeket hallottunk. Kasmíri barátaink elmondták, hogy amit hallunk, szépséges ősi rege, ami Nárcisznak, a tavasz virágának és Bamburnak a méhnek a szerelméről szól, s már évszázadok óta él a nép szívében. (...)

1.

A kies völgy virágoskertjei már magukra öltötték kikeleti pompájukat. Szemet vakító, az érzéket gyönyörrel és életörömmel eltöltő, különbnél különb virágok kacéran ringatództak a tavaszi hajnal ragyogásában. Egyik virág formásabb, bájosabb, dúsabb szirmú, bimbókban gazdagabb volt a másiknál, s a tágas völgyet a verőfényes hajnalon a szivárvány minden színárnyalatával töltötték meg. Mintha sudár növésű, szépséges leánykák sereglettek volna össze, hogy a tavasz örömére ünnepet üljenek.

A magas-magas hegyek lejtőiig elterülő, a kedvet, életerőt sugárzó virágoskertekben számtalan csalogány és ezerféle más énekesmadár szálldosott ágról-ágra, virágról virágra, s éjjel-nappal megittasulva trilláztak, hogy nyílásra buzdítsák a bimbókat. Szívükből fakadó, torkocskáikból ömlő bűvös dalaikban a szépséget dicsőítették, a kertek báját, a virágok szerelmét magasztalták.

Az egész világ egyetlen virágoskertjében nem volt tündöklőbb, szépségben gazdagabb Nárcisznál. Nem akadt még madár, amelyik ne énekelte volna meg Nárcisz szépségét, nem vágyakozott volna szerelmére, nem kívánta volna ragyogó orcája látását. Lám, selyemből készült fehér ruhácskája fölé felöltötte már kék bársonymellényét, fején pedig a virágok legfőbb ékessége, patyolatfehér fátyolkendője tündöklik. Ifjú halántékát frissen nyílott virágok koszorúja fonja körül. Ékességében vágykeltőn csillogott a virágoskertben. Ám árnyékos, sötét szemei bánatosak, valakire várnak, valakit vágynak, szívében egyre szenvedélyesebb tűz ég, keble izzik és lüktet a tiszta reggel ölelésében a végtelenségbe táguló völgyben szétömlő csalogánycsattogás ritmusára.

Amikor Nárcisz szemét a távolba vesző völgyi útra vetette, ahonnan kedvesét várta, minden eddigi szerelmes dalnál gyengédebb és vágyakozóbb dal született szívében:

Kincsem, te messze járó,

Szívem, te szívre váró...

Jöjj, édesem, sietve,

Még éjjel sem pihenve!

Tavaszban bimbók nyílnak,

Útadon, híva hívlak,

Mért van, hogy késve késel,

Hisz várlak öleléssel.

Naphosszat várakozom,

Éjhosszat várakozom.

Kertembe jöjj, szerelmem,

Virágként vágyakozom!

Nárcisz a hegyekről a völgybe elterülő virágoskertbe, annak közepébe gördült sziklához támaszkodott, nagy, ragyogó szemét lehunyva Bambur szerelmére vágyakozott, s egyre erősebb, egyre csengőbb hangon énekelte dalát. Miközben dalát dalolta szerelmes édes Bamburjához, szinte látta, érezte, amint szokása szerint vágyakozva simogatja selyem fürtjeit, becézgeti, ajkával érinti ajkát, édes-édes csókokat váltva. Szerelemes képzelgésében egyre csak dalolt, a dallamra ringatózott, minden örömét, minden vágyát, szenvedélyét a varázsos dallamra lejtett táncba öntötte.

Nárcisz énekét meghallották a virágok, és vele együtt végigszenvedték drága kedvesének keresését és meg nem találását. Szépséges szerelmesét, a hasonlíthatatlan daliás, változatlanul kedves Bamburt a tágas völgy vizei mentén viruló kertek virágai egyre csak várták, várták, és az utána való vágyakozás a dal nyomán tengerré áradt.

Nárcisz szívében s a többi virágéban is egyre erősödött a bizakodás. Érezték, hogy ez a bizakodás, ez a hit csalhatatlan, szerelmük megnőtt, kiteljesedett, és hatalmas erővé vált. S ez a hatalmassá, erőssé nőtt vágy hullámzott végig a völgyön, a végtelenné dagadt vágy, amely legyőzi a parttalan tengereket, beláthatatlan pusztaságokat, felhőbe burkolt hegyormokat. Ez előtt a hatalmas szerelem előtt nincs legyőzhetetlen akadály. Nárcisz szerelme győzelmébe vetett hite előtt eltörpültek a mérhetetlen távolságok, a veszélyes akadályok, s biztosan tudta, hogy megleli az utat kedveséhez.

A madarak csivitelve kérdezgették Nárciszt:

- Nárcisz! útad hosszú, bírod-e vajon?

Sok-sok akadályod győződ-e vajon?

- Minden útat bírok, jó barátaim.

Akadályt lebírok, jó barátaim.

- Hogyha Vihar támad, ha elébed áll,

Harud, a rossz szellem lábaidba száll,

Fojtogatva támad forró por-halom,

Zúgó víz ha árad, bírod-e vajon?

Nem fordulsz-e vissza, gondold meg nagyon,

Kedves, csak úgy indulj hosszú útadon!

- Híveim! Ha jönne ordító vihar,

Restem szaggatná szét rohamaival,

Forró homok-torlasz hogyha kavarog,

Vagy özönlenének áradó habok,

Szándékolt szándékom meg nem gondolom,

Elhatározásom vissza nem vonom!

Nárcisz a virágoskertben, a pezsdítő hajnalban így énekelt, így tett hitet tiszta szenvedélyéről. Szerelmének mélységét, hívségét magasztalták a csalogányok, dicsérték a többi énekesmadarak. Őreá tekintettek a madarak mind, a virágok is mind.

Szívének szép, ifjú vonzalmával a viráglányka perdülve-fordulva, a zengedező madaraktól körülröpdösve végiglejtett a széles virágzó völgyön. A csengő dallamok messze-messze szálltak, meghallották a távoli falvak leányai, és völgyek, rétek, virágoskertek mind-mind megteltek a dallal. Amikor a madaraktól körülrepdesett Nárcisz meghallotta a falusi leányok énekét, egy pillanatra megtorpant, de aztán újra folytatta táncát. Aki csak látta mozdulatainak báját, fejének büszke tartását, szemének boldog csillogását, megérthette, hogy szenvedélyét semmilyen szenvedés nem képes megtörni. A falubeli leányok énekének együttérző, édes dallamától megittasulva Nárcisz messzire eltáncolt, elmerülve ábrándjai tengerében. Szíve csordultig megtelt szenvedélye forrásával, csak őrá gondolt, Bamburra.

A virágoskert közepéből kiemelkedő szikla oldalán mosolygó Tulipán nyújtoztatta termetét, igazgatta szirmait. Nárcisz társa, a vérpiros selyembe öltözött Tulipán, derűs képpel nézett körül, s a virágok közül sokan odasereglettek hozzá, mert barátai számosan voltak, akik tisztelték okosságáért, nyíltságáért, kedvességéért és bájáért. A Tulipán gyönyörű nagy szeme feketén csillogott, sűrű, sötét szemöldöke összenőtt selymes pillái felett. Termete magas, alakja sudár, s méltóan viselte a Tulipán nevet, mert köntöse is, hosszú mellénye is, fejét díszítő fátyolkendője is, egyszóval teljes öltözéke tulipiros színben tündökölt. Csupán karkötői, fülbevalói, nyakékének gyöngyfüzérei virítottak kékeszöldben.

Gyengéden átölelte Nárcisz vállát, és együttérzően kérdezte:

- Édes barátnőm, min búsulsz, min keseregsz?

- A szerelem kínjai marcangolják szívemet, lelkem Tulipánom - felelte.

- Hisz ez nem olyan nagy baj, vágyaid biztosan teljesülnek. Bambur vitéz eljön. Lehet, hogy már úton is van hozzád, havas hegyeken, szoros szurdokokon repülve.

A Tulipán selyemlágy szavai édes társnőjét megnyugtatták, okos gondolatainak igazsága meggyőzték.

Közben a virágoskertben megjelent a Rózsa is. Társaival együtt a szép kikeletben felserkent, kipattant, kivirult. Jöttével a virágok beszélgetése, lágy suttogása megélénkült. A virágok szeretetteljes szava, a madárkák reménykedő dala megnyugtatták Nárciszt, hogy a csalogányok hívására megjön Bambur.

Újra szállt a dal. A madarak csacsogását, a virágok suttogását értők ilyenképpen fordítanák:

Tavaszi bimbók nyílnak,

A kert oly békességes:

Gyönyörűség és illat,

S mint ifjú lányok, ékes.

A Tulipán király itt,

Bíbort öltött, királyit.

Kísérője, a Rózsa

Fű közt, fényben világít.

Búzavirág kék szirma

Mintha gyöngycseppet sírna.

Holdviola virága

Izzó kelyhét kitárja.

Bimbók s minden növények,

Belőlük száll az ének.

Minden virágkehelyben

Vágyak varázsa éled.

De Nárcisz szép meséje,

Vágya és szenvedélye,

Az illatozó kertek

Legszebb gyönyörűsége.

Jertek, pompás virágok,

Jertek, jó csalogányok,

Nárcisz s Bambur szerelmét

Mindenek zengve zengjék!

Nárcisz regéje szálljon,

Bamburig meg se álljon,

Két szépséges szerelmes

Vágya valóra váljon!

2.

A természet ezerarcú szépségeivel ékeskedő völgyben a kertek virágai a szerelmi dal ünnepét ülték. Hol a viráglányok lágy dalolása, hol a csalogányok trillái, hol a legelőkön barangoló pásztorok furulyaszava vitte a szólamot. A virágoskertekből, az árnyas ligetekből, verőfényes rétekről, az örökkön csordogáló vizek partjairól, mindenhonnan szállt a dal Nárcisz és Bambur szerelmét magasztalva. A szerelmet zengve, versekben dicsőítve bájos társnői táncot lejtettek Nárcisz körül.

De míg a kedves virágok a szerelemről énekelve körtánccal mulatoztak, súlyos-sötét fellegek tornyosultak az égen, és átható hideg szél süvített a virágoskertbe. Jeges, csípős leheletével a Vihar a kikelet minden teremtményét lehervasztotta, a virágoskertben forgolódva a nyiladozó virágok szirmait lesöpörte, bajtársait elgörbítette, pirosló bimbóit lefagyasztotta.

Megérkezett a jéghideg Vihar. A kies, virágékes völgy homályba borult, porral, homokkal telt meg, s a félelemtől reszkető kertben csak a Vihar üvöltött és visított. Ahová csak lépett, minden elpusztult. A hegyek felett dörgött, és egymást érték a cikázó villámok villanásai. A Vihar olyan erősen zúgott, olyan hevesek voltak lökései, mintha a egeket csókoló hegyormokat mind a völgybe akarná dönteni, mintha a föld színéről el akarna pusztítani minden növényt, minden teremtett embert.

A bájos völgy virágoskertjeibe most a fergeteg, a villám, a mennydörgés költözött, s a békés természet utolsó sóhaját elnyomta a Vihar dühöngése. Mindenütt csak erőszakos, gonosz zaja hallatszott a rémséges külsejű viharnak. Még lélegzete is gyilkos. Halált hozó leheletétől a virágok elsápadtak vagy elfeketedtek, mintha elpusztult társaikért gyászt viselnének. A Vihar halálfejéből mélyen ülő üveges szeme mint a sötét sírgödör meredt a szerencsétlen virágokra, bajukra bajt, gyászukra gyászt halmozva.

Minden embertől alkotott szépet, jót, nemeset, a termőföld minden gazdagságát el akarta tiporni. A virágok egymáshoz simulva, védtelenül tűrték a csapásokat, a madárkák a csapkodó ágak közt gubbasztva nyögdécseltek. A Vihar dermesztő havat szitált a kertekre, irigyelve szépségüket, a viráglánykák báját, a legények délcegségét, a szivárványló színeket, a madárkák röptét. Minden fakadó bimbó, minden nyíló virág tövisként szúrta szemét. A virágok táncától, a szerelem dalától a nyíllövés kínját érezte testében, a fájdalom mardosását fekete szívében.

A Vihar közeledtére, távoli leheletére Nárcisz a legszebb virágokkal együtt eltűnt a virágoskertből. Hiába kereste a Vihar mindent felforgatva, a köveket elgörgetve, nem találhatta, hisz mélyen a kert földjébe rejtőzött Nárcisz a társnőivel. Eltűnésük feldühítette a Vihart, mert hatalma megcsúfolását, ereje semmibevételét látta ebben.

- Hej, ki mer nekem ellenállni?! Hol vagytok, ti virág-császárnők? Eljövök még, és szétrontom körülöttetek a kertet, a völgyeteket pusztasággá teszem! Hol vagytok, ti hatalmamnak ellenszegülők? A porba taposom azt, aki ellenkezni mer! Jeges leheletemmel zúdulok a fejére! Hol van a Bambur szerelméért siránkozó Nárcisz, hol vannak társnői? Járuljatok elém, mert különben hideg ősszé teszem viruló tavaszotokat!

A virágok rejtekükben maradtak, s a madárkák is csendben meglapultak. A Vihar meg csak dühöngött a völgyben, és üvöltözött, mint az éhes farkas. A virágoskert sarkában felágaskodott, és segítségül hívta a sötétség többi hatalmát. Felemelte rontást hozó mancsait, és az eget menten palakék felhők borították be, villámok cikáztak, és mennydörgés dörgött, eső zuhogott, és jégeső koppant, a folyók, patakok kiléptek medrükből. S a Vihar csak egyre kutatta a virágok rejtekhelyét.

- Harud! Hej, Harud! - így hívta a növények gyilkos megrontóját. - Gyere, barátom, Harud! A virágok kertjébe sietve siess! Kutasd az előlem elrejtőző virágokat. Szimatolj utánuk! Gyere, Harud!

E név hallatára megborzongtak a virágok, és közelebb bújtak egymáshoz. Harud pillantásától elhullanak az emberek, elszáradnak a növények. Acélnál élesebb pillantása minden élőlény veszte. Harud közeledtére a virágok teste elviselhetetlennek tetsző kínoktól szenvedett, de ajkuk zárva maradt, s rejteküket nem hagyták el. Újra felhangzott a Vihar rémítő üvöltése:

- Megadjátok magatokat, vagy nem?

A virágok nevében Nárcisz odakiáltotta:

- Nem, neked sohasem adjuk meg magunkat!

Ekkor a Vihar és Harud egyesítették erejüket, s körös-körül minden megdermedt a széltől, fagytól, ködtől. Nyögdécseltek a madárkák, kínban vergődtek a csalogányok, elviselhetetlenül szenvedtek a virágok. A ködből, szélből újra rájuk dördült a Vihar:

- Megadjátok magatokat végre?

De minden oldalról ez hangzott csak:

- Nem, nem és nem!

3

A Vihar és Harud, úgy tetszett elérték, amit akartak. A kies völgy, a virágoktól ékes kert a Vihar dúlása, a felhőszakadás és jégeső csapásai alatt pusztasággá lett. Ezen a pusztaságon semmi sem zöldült, sem virágok, sem tulipánok, sem másféle növények, a madárkák, csalogányok elnémultak, a kutak kiapadtak, a patakok nem csörgedeztek, a pásztorok nem terelgették juhaikat, s a földművesek elmenekültek. Ahol csak megfordult minden élet kérlelhetetlen ellensége, a Vihar és Harud, a föld gyilkosává vált mindazoknak, akik csak érintették: az embernek, aki járja, lábai: a madárnak, amely felette elrepül, a szárnyai leperzselődtek. Harud, az embereket tápláló földművesek ellensége, tönkretette a növényeket, kiszívta nedveiket, megmérgezte termőhelyüket.

Győzelme jeleképpen Harud felékesítette magát a kipusztult fák kérgével, kiaszott, száraz kórókkal, elfonnyadt gyümölccsel, megfeketedett gabonával. Tetőtől talpig hervadt, megsárgult lombokból készült ruhába öltözött. Hatalmas, üveges, kerek szeme halálra dermesztett mindenkit, aki csak rápillantott. A halál küldötte volt, aki éhséget és fagyot, bajt és pusztulást hozott.

- A gonosz szellemek a fekete pernyével takart rommezején táncoljak? - kérdezte a szívet tőrként átható hangon, s közben már járta sátáni táncát az elpusztult kertekben, és örvendezett a körülötte kavargó elszáradt növényeknek.

- Ünnep ez - kiáltotta büszkén Harud -, mert most én ünnepelek! Ahova én lépek, ne nőjön ott semmi! Sem rügy a fákon, sem új hajtás a kertekben, sem vetés a földeken. A völgyekben, a lejtőkön, a hegyekben ne legyenek többé sem szántóföldek, sem rétek, sem kertek, csak pusztaság. Pusztaság és sivatag legyen mindenütt, ahová a lábamat teszem! Az életnek nyoma ne maradjon a földön!

Harud kidüllesztette merev, üveges szemét, gyűlölködő pillantással nézett szét, magasra emelve hervadt levelekbe burkolt, hosszú, vékony karjait, előhívta a sötét felhőket, és süvöltve-üvöltve győzelmi táncot járt a puszta virágoskertben. Táncával és énekével, amelyhez a Vihar zúgása és a mennydörgés robaja adta a kísérőzenét, győzelmét akarta ünnepelni az Élet felett - de mélyen a föld alól halkan felhangzott Nárcisz gyönyörűséges lágy éneke, amit nem bírt elnyomni a gonosz erők üvöltése, tombolása, s ettől a gyengéd zenétől újra feléledtek az élet halhatatlan örök erői.

Nárcisz így dalolt:

Hosszú úton jöjj el már,

Szerelmesed téged vár.

Jöjj, ne várassál engem,

Fenn virrasztok, szerelmem!

Virulnak minden kertek.

Utazók útra kelnek.

Miért hogy késve késel,

Míg várlak öleléssel?

Naphosszat várakozom,

Éjhosszat várakozom,

Vihar s Harud le nem tör.

Virágként vágyakozom!

Nárcisz énekéhez csatlakoztak a többi virágok, és a földből kiemelkedve elöntötték a völgyet a szerelemről, a vágyról és a reményről zengő dalaik. A leánykák a föld mélyéből előtörő gyengéd dala újra életet hozott az elpusztult kertbe. A Nárcisz vezette szép leányok éneke megriasztotta, megfélemlítette a gonosz Harudot, és véget vetett féktelen ünnepének. Elcsendesedett, abbahagyta táncát, és a hegyek közé vonult, ott lapult a sziklák és kövek között, és onnan figyelte a földből kiemelkedő viráglánykákat.

A virágok éneke a hasonlíthatatlan bájú Nárciszt dicsőítette, szerelmének hívségét, tavaszt hozó állhatatosságát. Ő volt a virágok legkedvesebbike, büszkesége társnőinek. Kiemelkedve a fényre, Nárcisz így szólongatta társnőit:

- Barátnőim, épségben megjöttetek, együtt vagytok, nyíltok, virultok?

S szólt a Tulipán:

- Semmiféle erő nem győz le minket, sem a Vihar, sem Harud nem árthat nekünk!

A Rózsa ezt mondta:

- A tavaszban feléledt kertünk: ellenségünk legyőzője, légy vezérünk!

A Hóvirág így csilingelt:

- A sötét hatalmak elhagyták kertünket, éltető harmat, mosd le szirmainkat!

- Vesszen ellenségünk, viruljon kertünk, vigadozzunk együtt társaim - zárta a szót Nárcisz.

4

A virágok beszédére Harud szeme kimeredt a dühtől. Fekete szíve égett az irigységtől és gonoszságtól. A kert földjéből kiemelkedő tarka virágok látványa éles kardként hatolt mellébe. A lánykák szépsége, énekük bája megcsúfolta Harud erejét, semmissé tette győzelmi táncát. Az a felismerés, hogy minden erőlködése ellenére sem bírta megsemmisíteni a világ szépségét, a zene gyönyörét, úgy feldühítette, hogy újra rárontott a virágoskertekre.

A virágok sebtében a földbe rejtőztek, csak Nárcisz maradt egyedül a kertben, neki nem sikerült elmenekülni. Nagy bajában küzdött, harcolt, de mégiscsak gyengécske virág volt, hamarosan elsötétült minden a szeme előtt, és ájultan a földre hanyatlott.

Harud föléje került, és gonoszul felkacagott. Durva hangjától megremegett Nárcisz bensője, sötét szeme megharmatosodott, könnye kicsordult.

Harud méreggel átitatott nyelve elpusztított mindent, amit csak megérintett, lombok zöldjét, virágok hímporát. Most, hogy fakó arcát és kiöltött nyelvét maga felett megpillantotta Nárcisz, úgy érezte, elérkezett végső órája.

De a Vihar megállította Harudot. Már messziről üvöltött a tornyos fekete felhőkből, miközben villám villámot ért, és a mennydörgés robaja betöltött mindent. Amint a Vihar odaérkezett és meglátta az alélt Nárciszt, barátságosan odadörögte Harudnak:

- Köszönet neked, Harud vitéz, dicsősége a győztesnek! Valóban fékezhetetlen és legyőzhetetlen vagy, mint a pestis!

Mit kívánsz, ó, Harud, mondd meg nékem itt.

Tüstént teljesítem kívánságod.

Beszélj hát, virág kell, tavasz kell neked?

Vagy társat kívánnál, nincsen kedvesed?

Így válaszolt Harud:

Halld, Vihar, megmondom kívánságomat:

Kertek és virágok elpusztuljanak,

Gyökerek és lombok elsorvadjanak,

Éltető jó nedvek kiszáradjanak,

Virágot, gyümölcsöt ne hozhassanak,

Csak akkor lelem meg nyugodalmamat!

Minthogy a Vihar ebbe beleegyezett, hozzáláttak, hogy a kertekből minden életet kipusztítsanak. Harud mérgező nyelvével végignyaldosta a növények szárát, levelét, hajtásait, bimbóit, s hogy pusztulásuk biztos legyen, tövükre is mérget fecskendezett. A Vihar a környező hegyekre, völgyekre szórta vészt hozó villámait. A föld rengett és vonaglott a mennydörgés dübörgésétől, sűrű zápor zuhogott, és piszkos áradattal fedte be a földet. Megrészegedve a pusztítástól, a Vihar és Harud Nárcisz felé közeledtek, aki élettelenül, lezárt pillákkal hevert a földön. Halottnak vélték, és vígságukban, hogy diadalmaskodtak az élet felett, hahotázva álltak meg felette.

De Nárcisz nem halt meg, bár selyempillájú szemhéja elfedte ragyogó szemét, szíve dobogott, bár szemöldjeit összerántotta a kín, keble pihegett még. Az örök élet és a legyőzhetetlen szerelem erőt ad még az elviselhetetlen elviselésére is. Mert az élet és az égő szenvedély legyőzhetetlen az ellenség karmai között is, amilyenben most Nárcisz volt. Diadalmas hahotázásuk közben a Vihar és Harud észrevették, hogy Nárcisz lélegzik, szíve dobog. Visszafordultak, hogy végezzenek vele. Közeledtükre Nárcisz felsikoltott:

- Bambur! Méhek fejedelme, Bambur! Jöjj, védj meg!

Ettől az egyetlen sikolytól a Vihar és Harud megtorpant, mert ahol megjelenik a méh, ott nincs helye a fagynak és viharnak. A méh sem repül egyedül. Százával, ezrével, tízezrével támad arra, aki bántalmazza. Tudta ezt a Vihar, tudta azt is, hogy ezzel nem tud szembeszállni, mégis megpróbálta megfélemlíteni Nárciszt:

- Sorsod a kezemben van! - rikoltozta a feje felett. - Saját szemeddel győződhettél meg ma hatalmamról. Csak akarnom kell, és a folyók befagynak. Csak akarnom kell, és a tengerek elnyelik a földeket, elpusztítják az embereket. Ha akarom jégeső zúdul, és zivatar támad. Ha akarom, ledőlnek a hegyek, elpusztulnak a kertek, megsemmisül az élet. Ekkora az én hatalmam! Szépséges Nárcisz, tőled csak azt kérem légy társammá útjaimon, és elhalmozlak a föld minden kincsével, beborítlak arannyal!

Nárcisz felnyitotta a szemét, és tekintetét a Vihar gonosz képére emelte. A Vihar megremegett a leány tiszta tüzű szeméből feléje lövellő haragtól.

- Én az élet vagyok, te a pusztulás! - szólt. - Az élet örökké küzd a pusztulás ellen. Én is örökké harcolok ellened!

Nárcisz szavai meglepték a Vihart, a kicsi, gyenge virágtól nem várt ennyi kérlelhetetlen keménységet, de nem hagyta abba:

- Egyezz bele, mert...

- Amíg élek, nem!

- Miért?

- Okát megmondtam már, pusztulás követe!

- A harc nehéz lesz neked, meghaladja képességeidet. Könnyebbet csinálj, szépségem!

- Nehéz küzdelemben segítenek társaim, barátaim!

- Nincs a földön nálam erősebb. Legyőzlek úgyis. Egyezz bele!

- Nem!

- Bamburt ne várd! Réges-rég meghalt.

- Hazudsz!

- Saját kezemmel öltem meg!

- Nem igaz!

- Téged is megöllek, ha nem kell az élet felkínált édessége!

- Szerelmemért nem sajnálom az életemet, s ezt a szerelmet nem tudod elpusztítani. Az én életem örök. Te a halál küldötte vagy, pusztulj a szemem elől!

A Vihar elsápadt, vére felforrt. Türelme véget ért, engedékenysége megszakadt. Ennyi sértést nem viselhetett el, újra előhívta a sötét fellegeket, jég zuhogott, villám csapdosott, dörgés morajlott.

A virágoskertekre sűrű homály borult.

5.

A virágos réteken Nárciszt kereső Bambur meghallotta a kiáltást, s megértve belőle, hogy a viráglánykát vész fenyegeti, késedelem nélkül a hang irányába repült. Bambur hegyeken-völgyeken átszárnyalva közeledett, de Nárcisz virágoskertjében csak ködöt és sötétséget talált. A Vihar és Harud rombolása nyomán az egész sárba tiporva hevert. A viruló ágak, bimbóval teli hajtások letörtek, a rügyek, levelek Harud mérgétől elfonnyadtak. Szerelmes Nárcisz felkeresésére jött Bambur virágzó kert helyett a rémület pusztaságába, a jajszó ködébe keveredett.

Bambur Nárcisz kertjét, bár országról-országra, kertről kertre röpködve kereste, kutatta, s minden virágtól szépséges Nárcisza után kérdezősködött, nem találta meg eddig még soha. A sors kegyetlen Nárcisz és Bambur szerelméhez: mire a tavasz pompája kiteljesedik, mire Bambur és méhei megjelennek a virágok között, Nárcisz ideje már letelt, elvirágozva behúzódott a föld mélyébe. Még nem adatott meg a természettől, hogy a szerelmesek találkozzanak...Most is így volt. Bambur édes vágyakkal telve érkezett a virágoskertbe, de sem kertet, sem virágokat, sem Nárciszt nem lelte.

Senki sem volt, akitől megkérdezhette volna, merre van kedvese, megtudakolhatta volna, hogy milyen sorsra jutott, hová lett? Teljes álló nap a puszta felett körözött hiába, Nárcisznak nyomát sem találta. Kimerülten a kert közepén meredező szürke sziklára telepedett, s miközben ott ült, visszaemlékezett hosszú, nehéz útjaira, amelyeken mindig csak Nárciszt kereste-kutatta, s bármerre repült, minden földön, minden kertben édes szerelmese bájos arca lebegett előtte.

Messze távolból zene hallatszott. Bambur szívében ez a halk, lágy, szomorú dallam egyre erősebben visszhangzott. Lehet, hogy a Vihartól és Harudtól megkínzott szépség jajszava volt. Lehet, hogy a kedvesét sirató szerelmes panasza zengett így. lehet, hogy a Nárciszt kereső virágok, a Vihartól megtépázott és Harudtól bántalmazott társnők gyászéneke zokogott.

Az élet pusztulásának okát, hogy így megérezte, megértette Bambur, haragjában és szomorúságában e szókra fakadt:

Nárcisz, szépem,

Fényességem,

Hová tűntél,

Ékességem?

Hadd lássalak,

Sirassalak,

Dalban szépnek

Mondhassalak.

Jöjj, én szépem,

Dicsőségem,

Míg nem rendül

Én hűségem.

Ki ellenünk,

Mind legyőzzük,

Fullánkunkat

Belédöfjük,

Bármit kavar

Harud a Vihar,

Egymástól már

El nem zavar!

Nárcisz, szépem,

Fényességem,

Hová tűntél,

Ékességem?

Bambur dalától a földre tepert viráglánykákba erő és bátorság költözött újra. Fejüket felemelték és felegyenesedtek. Elsőnek a szépséges Tulipán állt talpra. Harmatosan csillogott sötét szeme. Lágy mosolygása bájos társnőit simogatta. Oldalán megjelent a fehér Rózsa: köntöse is, hosszú mellénykéje is, fejét díszítő csipkefinom fátyla is habfehér selyemből készült. Ékes kösöntyűi hófehéren ragyogtak karjain. Tejfehér orcáiról mintha csak a telihold fénye szitált volna, amerre lépett. Körülöttük feltűntek a többi viráglánykák is, és gyengéd szépségüktől szerelem és öröm áradt szét, orcáikon a kikelet gyönyörűsége fénylett. A völgy megtelt a virágok kellemével.

A virítás közepette, a virágok között mintha Nárcisz is felvirult volna. Mintha orcáinak aranyfénye minden bánatot, minden szenvedést feledve tündökölt volna a szirmokon. De ez a múlt tüzek visszfénye volt csak. Nárcisz nem volt a lánykák közt. Mélyen alant égett szenvedélyes szerelem tüzében, hisz a Vihar és Harud semmi fenyegetése nem félemlítette meg, fondorlataik nem térítették el igaz szerelmétől.

Bambur, hogy Nárciszt nem látta meg a lánykák közt, igencsak elszomorodott, pedig azok mind kedveskedve, fénylő arcocskákkal vették körül, és örvendező szavakkal üdvözölték. A Tulipán ezt rebegte:

- Boldogok vagyunk, hogy láthatunk, Bambur!

A fehér Rózsa:

- Boldogok vagyunk, hogy megjöttél végre, vendégünk!

A tűzpiros fejedelmi ékességű Tulipán középre állva vezette a viráglánykák szerelmes kardalát. Cengettyűhangjukon szálló bájos énekük feledtette a bajt-bánatot, s barátságot, boldogságot, szerelmes gyöngédséget hirdetett:

Társaim, az életről szóljunk,

Szerelemről szent dalt daloljunk.

E földön mi él, csak ezt zengje,

E dal fegyver, jó harci penge.

A boldogság éljen s a jóság,

A virágzó, teljes boldogság!

Magasztaljuk mi az életet,

Szerelemről zengjünk éneket,

Pusztává tett kertbe gyűljetek,

Zsendülj létre, virágos határ!

Röpülve jöjj, bülbül, szép madár!

Tavaszotoknak örüljetek!

Ettől a daltól megzsendült mindenütt az élet. A virágok magasra emelték fejecskéjüket, madarak érkeztek röpülve minden égtáj felől. A virágok mind, az énekesmadárkák mind, a csalogányok mind egyről beszéltek csak, hogy együttesen meg kell védeniük virágoskertjük boldog békéjét minden ellenséggel szemben, s egyet magasztaltak mind: Nárcisz és Bambur hív szerelmét. Dalaikban egyre csak visszatértek ezek a szavak: "Harud és Vihar el akarta pusztítani az életet és a szerelmet, meg akarta semmisíteni Nárciszt, meg akarta ölni Bamburt! Kertünkre pusztulást és nyomorúságot, kínt és sötét bánatot hoztak. Kertünk virágzásáért, Nárcisz és Bambur szerelmének beteljesüléséért, a barátságért és az életért küzdenünk és harcolnunk kell! Nincs élet küzdelem nélkül! Küzdjetek, emberek, küzdjetek, madarak, küzdjetek, virágok! Győzelmet csak harc hozhat!"

6.

 harcra elszánt társak megszemlélték környezetüket, a szomorú, elpusztított tájat. A hegytetők dús rétjei, a völgyek buja kertjei elsárgultak. A környéken is mindent kipusztított a Vihar és Harud. A hegyoldalak rétjein nem hullámoztak a szellő-borzolta vadvirágok tarka szőttesei, a völgyek kék ibolyái nem kéklettek az árnyas hajlatokban - mindenütt elfeketedett hajtások, elszáradt kórók éktelenkedtek. A völgyet éltető források vize elapadt, az aszott rétek cseppecske vízzel sem enyhíthették szomjukat. Nyoma sem maradt a völgyben, a hajdani virágoskertekben a virulásnak.

A virágok és madarak egész éjszaka virrasztottak, egész éjszaka könyörögve hívták, hívogatták az életadó Napot:

- Siess, élet fejedelme, segíts meg minket!

Derengett, felrózsállott a hajnal. Hajnalhasadtára minden fölragyogott. A nap pedig aranyos sugarait szétbocsátva végigsimított minden fűszálat, hajtást, levélkét, bimbót. S minden feléledt, a virágok száraiba nedv szökkent, a hajtásokba új életet hozott a víz, kidugták hegyes süvegüket a halványzöld füvecskék. A hegyekből érkező lágy szellők széthordták az első virágok édes illatát. A kövek közül előbuggyantak a források, és üde csermelyek csörgedeztek mindenfelé. Madarak, virágok szerte a tágas völgyben ünnepelték az élet győzelmét: a boldog tavasz gyönyörét zengték, lehelték.

A virágoskert közepén emelkedő szikla eddig nem látott virág jelent meg. Ez a virág - a virágok között a leggyengédebb, legfinomabb - a Primula nevet viselte. Rózsaszín selyemköntöskét, zöld selyemnadrágot öltött magára. Ruhája ujjait, gallérját, szegélyét tarkabarka szirmok hímje ékesítette, karkötőit, gyöngyfüzéreit ezerszínű virágocskák alkották. A szépnél is szépségesebb volt. Fejecskéjén a vérvörös kalpag csillagként ragyogott. Amint lelkes pillantásával körültekintett virágtársnőin, az ő szívébe is belesajdult az a vész, az a bánat, amit reájuk hozott a Vihar és Harud. Úgy érezte, teljes erejéből képes lenne ő is küzdeni ellenük, hogy soha vissza ne térhessenek. A viráglánykák megsejtették, meglátták benne egyakaratú társukat, és mindjárt köréje sereglettek. A Tulipán, a fehér Rózsa melléje telepedett. Odaröppent Bambur is, a méhek ura, s meghallgatták, mit mond új társuk:

Híveim, a kertünkből

A bút tartsuk jó messze.

Szirmainkról, kelyhünkről

A sarat, port mossuk le.

Harud erős, és Vihar,

De nem győznek le minket.

Híveink hadaival

Legyőzzük elleninket.

Gyengék vagyunk, de nagyok!

Jöhet bármily ellenség...

Kicsinyek a csillagok,

De tőlük fényes az ég!

A virágoknak és Bamburnak tetszett a Primula éneke, és együtt folytatták:

Gyengék vagyunk, de nagyok!

Jöhet bármily ellenség...

Kicsinyek a csillagok,

De tőlük fényes az ég!

A közelben kószáló Vihar meghallotta a virágok és Bambur énekét, és gúnyolódva kacagott:

Ellenemre harcolni,

Viharral szembeszállni,

Immár sokan indultak,

És mind belépusztultak.

Csak az álljon ki velem,

Ki unja az életet.

Fűszál-népség, lágy, selyem,

Mért mérkőznék véletek?

A Viharhoz csatlakozott Harud is:

Én mérgem hogy mérgezzen,

Íme, belétek marok,

Hogy ahányan csak vagytok,

Nyomtalanul pusztuljatok!

Primula:

Mi oly gyengék nem vagyunk,

Támadónkra támadunk.

Haruddal megmérkőzünk.

Vihart megveri hadunk!

Tulipán:

Lángoló piros fényem

Áttör a sötétségen,

Félelem nincsen bennem,

Elűzöm ellenségem!

Rózsa:

Illatom, ha széthintem,

Gonoszok menekülnek,

Kelyhem, ha megcsedítem,

Barátok egybegyűlnek!

Liliom:

Fehér leánykák vagyunk,

De harcban nem remegünk.

Támadónkra támadunk,

Hősökként védekezünk!

Bambur:

Barátaim, rajta hát!

Megnyerjük ezt a csatát!

Erősek vagyunk s bátrak!

Harud s Vihar ha támad,

Elvesztik a csatát!

Barátaim! Rajta hát!

A kertben lakó virágok mind a Primulával és a Tulipánnal együtt csatasorba álltak, sőt a Nárcisz rokona, a sárga virágú Nárcisz is feltűnt köztük, ez a harcos virág - akit a legendák Javun néven emlegetnek.

A sárga Nárcisz a harcra egyesült erővel készülő virágtársnők közé a hegy oldaláról lépkedett alá, különös dalát énekelve. Amerre járt, mintha nap sütött volna. S lám, a völgy valóban kivilágosodott a virágoskert felett, és a nap sugaraitól elöntve, a hasonlíthatatlan szépségben tündöklő, pirosló kalpagú Javun állt előttük. A virágoknak e szavakkal mutatkozott be:

- Én a hegyek szívéből gyűjtöttem az életerőt, hogy a kertek gyümölcsei, a mandula, az őszibarack, a gránátalma, a sárgabarack és az alma virágzásával titeket megerősítselek!

Szavait a virágok kitörő örömmel fogadták, ölelgették-csókolgatták, Bambur pedig Javun vállára telepedve, megsimogatta fejecskéjét:

- A legízesebb, legillatosabb mézet a te szirmaidról gyűjtik a méhek, gyönyörűségem!

- Amikor ti kinyíltok, szépséges társaim, a mi hegyi kertjeink is virágba borulnak. Virulástok, dalolástok idején a mi gyümölcsöskertjeinkben is kibontják szirmaikat a bimbók. Ti vagytok a Tavasz lehelete, ti vagytok az első virágok. Amikor kertjeinkben a sötét szándékú Vihar üvöltött, és Harud vert-kínzott titeket, mi is veletek szenvedtünk kertjeinkben. De biztosak voltunk benne, az élet győzni fog!

A daliás virág szemében harcias szikrák villództak. Azért merészkedett le a hegyekből, hogy a keblét elöntő bátorságot beleplántálja társnői szívébe. Szilaj szenvedélyességét Harud és a Vihar romlására-leverésére fordította. Hol társnői felé tárta a karját védelmezőn, hol öklét rázta a sötét szándékú ellenséget fenyegetve.

Javun harciassága és bátorsága a tulipánokat, primulákat és a többi virágot is magával ragadta. Lelkesedésük tüzes harci táncba csapott át.

Ez a tánc, ez a különös ünnep Harudot és a Vihart szerfölött feldühítette. A harcot felvenni nem tudták, de tomboltak, üvöltöztek, rikoltoztak, morogtak. Amikor a harcias Javun észrevette Harudot és a Vihart, feléjük kiáltott:

- Hej, Harud és Vihar! Gyertek csak, keljünk viadalra az igazságért! Hadd lássuk, ki állja a harcot!

Szavai nyomán zeneszó harsant, és parancsára megindultak a virágok csatasorai. Harud és a Vihar ádáz dühvel vetették magukat a virágoskertre, de képtelenek voltak már a virágoknak bármivel ártani, így csak üvöltöttek-süvöltöttek, vinnyogtak-vonítottak. A harcias Javun, a Tulipán, a Fehér Rózsa, a Primula Bamburral együtt látták, hogy a támadás ideje elérkezett, s közös erővel rátámadtak a sötétség hatalmaira. Erőteljes csapásokkal teljesen reménytelen helyzetbe hozták őket. Hiába szedte össze Harud és a Vihar minden erejét, lendületük, nekiveselkedésük gyengének bizonyult. Életerejük sugárzása kihunyt, dühük elhagyta őket, szemük megtört, és a földre rogytak. Ennek láttán a virágok, tulipánok, még a hajtásokon fakadó bimbók is, és persze az énekesmadarak, csalogányok is örömujjongásban törtek ki.

A kimerült, fonnyadt-aszott Harud és a harcképtelen Vihar tehetetlenné vált. A Vihar, aki régebben villámló, dörgő, jégesőt és szélvihart támasztó, rémületes és vészthozó szörnyeteg volt, most inkább vízbe esett macskakölyökhöz hasonlított. Bajt és gyászt hozó tetteiket azonban nem feledték.

Most az élet győzedelmeskedett, a szerelem ült ünnepet!

A sötét hatalmak elveszejtése után a kert kivirult. A Harudot és a Vihart legyőző virágtársak a felszabadult élet és szerelem mámorát élvezték. A Tulipán vezette a piros és fehér rózsákat, a primulák, sárga nárciszok, hóvirágok körtáncát. Mérhetetlen örömükben, boldogságukban szerelmes vágyakból dal fakadt:

Tavasz, jövel! virág hadd nyíljon.

Napunk, süss fel! sugár hadd hulljon.

Élet, öröm dala hadd zengjen:

Győztünk minden sötét hatalmon!

Tavasz fakadt, együtt örvendjünk.

Boldog, szép dalt most együtt zengjünk.

Együtt, társként harcban most győztünk,

Virágok közt táncban kerengjünk!

7.

Új tavasz, minden eddiginél szebb tavasz jött. Minden virág, bimbó, hajtás, rügy, levél buján, erőteljesen tört a fény felé: egyetlen ágacskán három új hajtás is fakadt, egy levélke helyén sűrű lombozat eredt, egyetlen bimbó helyén most sok-sok bimbó hasadt tarkabarkán: dúsan sarjadt a finom zöld fű a mosolygó nap életadó sugaraitól megtermékenyített, aranyló földből.

A virágoskert tízszerte pompásabban virult, a sziklák oldalából kristálytiszta források buggyantak fel, a virágokat finom friss permettel frissítve. A völgy folyója vidáman, életet fakasztóan sietett a viruló kertek között. Az egész völgy az új tavasz ragyogásában tobzódott.

Az ünnepi díszbe öltözött kert kedvence, üdvöskéje, Nárcisz eddig még nem látott ékességében emelkedett ki a föld mélyéből. Fején, sudár derekán, karján, lábán a szivárvány minden színében csillogó szirmok nászi ékszerét viselte. Finom nyakának gyöngyfüzérei a napsugárzásban csillagokként sziporkáztak. Nárcisz szívének régi, forró vágya ebben a megkésett, csodaszép tavaszban végre beteljesedett. Virágzásakor megjelentek a méhek, és Bambur megláthatta szerelmét.

A boldog nász híre végighullámzott a viruló völgyön, örömöt keltve mindenkiben. S amikor a boldog-vidám Bambur magáévá tette a szépséges Nárciszt, a virágoskertben a tavaszi mámor tetőfokára hágott.

/Ford.: Kőhalmi Katalin/