(...) Srinagar város közepét és a kasmíri
völgyet átszelő vízen a mezőket, kerteket megszépítő Dzsilam folyamon evezve
gyönyörűséges énekeket hallottunk. Kasmíri barátaink elmondták, hogy amit
hallunk, szépséges ősi rege, ami Nárcisznak, a tavasz virágának és Bamburnak a
méhnek a szerelméről szól, s már évszázadok óta él a nép szívében. (...)
1.
A kies völgy virágoskertjei már
magukra öltötték kikeleti pompájukat. Szemet vakító, az érzéket gyönyörrel és
életörömmel eltöltő, különbnél különb virágok kacéran ringatództak a tavaszi
hajnal ragyogásában. Egyik virág formásabb, bájosabb, dúsabb szirmú, bimbókban
gazdagabb volt a másiknál, s a tágas völgyet a verőfényes hajnalon a szivárvány
minden színárnyalatával töltötték meg. Mintha sudár növésű, szépséges leánykák
sereglettek volna össze, hogy a tavasz örömére ünnepet üljenek.
A magas-magas hegyek lejtőiig
elterülő, a kedvet, életerőt sugárzó virágoskertekben számtalan csalogány és
ezerféle más énekesmadár szálldosott ágról-ágra, virágról virágra, s
éjjel-nappal megittasulva trilláztak, hogy nyílásra buzdítsák a bimbókat.
Szívükből fakadó, torkocskáikból ömlő bűvös dalaikban a szépséget dicsőítették,
a kertek báját, a virágok szerelmét magasztalták.
Az egész világ egyetlen
virágoskertjében nem volt tündöklőbb, szépségben gazdagabb Nárcisznál. Nem
akadt még madár, amelyik ne énekelte volna meg Nárcisz szépségét, nem
vágyakozott volna szerelmére, nem kívánta volna ragyogó orcája látását. Lám,
selyemből készült fehér ruhácskája fölé felöltötte már kék bársonymellényét,
fején pedig a virágok legfőbb ékessége, patyolatfehér fátyolkendője tündöklik.
Ifjú halántékát frissen nyílott virágok koszorúja fonja körül. Ékességében
vágykeltőn csillogott a virágoskertben. Ám árnyékos, sötét szemei bánatosak,
valakire várnak, valakit vágynak, szívében egyre szenvedélyesebb tűz ég, keble
izzik és lüktet a tiszta reggel ölelésében a végtelenségbe táguló völgyben
szétömlő csalogánycsattogás ritmusára.
Amikor Nárcisz szemét a távolba
vesző völgyi útra vetette, ahonnan kedvesét várta, minden eddigi szerelmes
dalnál gyengédebb és vágyakozóbb dal született szívében:
Kincsem, te messze járó,
Szívem, te szívre váró...
Jöjj, édesem, sietve,
Még éjjel sem pihenve!
Tavaszban bimbók nyílnak,
Útadon, híva hívlak,
Mért van, hogy késve késel,
Hisz várlak öleléssel.
Naphosszat várakozom,
Éjhosszat várakozom.
Kertembe jöjj, szerelmem,
Virágként vágyakozom!
Nárcisz a hegyekről a völgybe
elterülő virágoskertbe, annak közepébe gördült sziklához támaszkodott, nagy,
ragyogó szemét lehunyva Bambur szerelmére vágyakozott, s egyre erősebb, egyre
csengőbb hangon énekelte dalát. Miközben dalát dalolta szerelmes édes
Bamburjához, szinte látta, érezte, amint szokása szerint vágyakozva simogatja
selyem fürtjeit, becézgeti, ajkával érinti ajkát, édes-édes csókokat váltva.
Szerelemes képzelgésében egyre csak dalolt, a dallamra ringatózott, minden
örömét, minden vágyát, szenvedélyét a varázsos dallamra lejtett táncba öntötte.
Nárcisz énekét meghallották a
virágok, és vele együtt végigszenvedték drága kedvesének keresését és meg nem
találását. Szépséges szerelmesét, a hasonlíthatatlan daliás, változatlanul
kedves Bamburt a tágas völgy vizei mentén viruló kertek virágai egyre csak várták,
várták, és az utána való vágyakozás a dal nyomán tengerré áradt.
Nárcisz szívében s a többi virágéban
is egyre erősödött a bizakodás. Érezték, hogy ez a bizakodás, ez a hit
csalhatatlan, szerelmük megnőtt, kiteljesedett, és hatalmas erővé vált. S ez a
hatalmassá, erőssé nőtt vágy hullámzott végig a völgyön, a végtelenné dagadt
vágy, amely legyőzi a parttalan tengereket, beláthatatlan pusztaságokat,
felhőbe burkolt hegyormokat. Ez előtt a hatalmas szerelem előtt nincs
legyőzhetetlen akadály. Nárcisz szerelme győzelmébe vetett hite előtt
eltörpültek a mérhetetlen távolságok, a veszélyes akadályok, s biztosan tudta,
hogy megleli az utat kedveséhez.
A madarak csivitelve kérdezgették
Nárciszt:
- Nárcisz! útad hosszú, bírod-e
vajon?
Sok-sok akadályod győződ-e vajon?
- Minden útat bírok, jó barátaim.
Akadályt lebírok, jó barátaim.
- Hogyha Vihar támad, ha elébed áll,
Harud, a rossz szellem lábaidba
száll,
Fojtogatva támad forró por-halom,
Zúgó víz ha árad, bírod-e vajon?
Nem fordulsz-e vissza, gondold meg nagyon,
Kedves, csak úgy indulj hosszú
útadon!
- Híveim! Ha jönne ordító vihar,
Restem szaggatná szét rohamaival,
Forró homok-torlasz hogyha kavarog,
Vagy özönlenének áradó habok,
Szándékolt szándékom meg nem
gondolom,
Elhatározásom vissza nem vonom!
Nárcisz a virágoskertben, a pezsdítő
hajnalban így énekelt, így tett hitet tiszta szenvedélyéről. Szerelmének
mélységét, hívségét magasztalták a csalogányok, dicsérték a többi
énekesmadarak. Őreá tekintettek a madarak mind, a virágok is mind.
Szívének szép, ifjú vonzalmával a
viráglányka perdülve-fordulva, a zengedező madaraktól körülröpdösve
végiglejtett a széles virágzó völgyön. A csengő dallamok messze-messze
szálltak, meghallották a távoli falvak leányai, és völgyek, rétek,
virágoskertek mind-mind megteltek a dallal. Amikor a madaraktól körülrepdesett
Nárcisz meghallotta a falusi leányok énekét, egy pillanatra megtorpant, de
aztán újra folytatta táncát. Aki csak látta mozdulatainak báját, fejének büszke
tartását, szemének boldog csillogását, megérthette, hogy szenvedélyét semmilyen
szenvedés nem képes megtörni. A falubeli leányok énekének együttérző, édes
dallamától megittasulva Nárcisz messzire eltáncolt, elmerülve ábrándjai
tengerében. Szíve csordultig megtelt szenvedélye forrásával, csak őrá gondolt,
Bamburra.
A virágoskert közepéből kiemelkedő
szikla oldalán mosolygó Tulipán nyújtoztatta termetét, igazgatta szirmait.
Nárcisz társa, a vérpiros selyembe öltözött Tulipán, derűs képpel nézett körül,
s a virágok közül sokan odasereglettek hozzá, mert barátai számosan voltak,
akik tisztelték okosságáért, nyíltságáért, kedvességéért és bájáért. A Tulipán
gyönyörű nagy szeme feketén csillogott, sűrű, sötét szemöldöke összenőtt
selymes pillái felett. Termete magas, alakja sudár, s méltóan viselte a Tulipán
nevet, mert köntöse is, hosszú mellénye is, fejét díszítő fátyolkendője is,
egyszóval teljes öltözéke tulipiros színben tündökölt. Csupán karkötői,
fülbevalói, nyakékének gyöngyfüzérei virítottak kékeszöldben.
Gyengéden átölelte Nárcisz vállát,
és együttérzően kérdezte:
- Édes barátnőm, min búsulsz, min
keseregsz?
- A szerelem kínjai marcangolják
szívemet, lelkem Tulipánom - felelte.
- Hisz ez nem olyan nagy baj,
vágyaid biztosan teljesülnek. Bambur vitéz eljön. Lehet, hogy már úton is van
hozzád, havas hegyeken, szoros szurdokokon repülve.
A Tulipán selyemlágy szavai édes
társnőjét megnyugtatták, okos gondolatainak igazsága meggyőzték.
Közben a virágoskertben megjelent a
Rózsa is. Társaival együtt a szép kikeletben felserkent, kipattant, kivirult.
Jöttével a virágok beszélgetése, lágy suttogása megélénkült. A virágok
szeretetteljes szava, a madárkák reménykedő dala megnyugtatták Nárciszt, hogy a
csalogányok hívására megjön Bambur.
Újra szállt a dal. A madarak
csacsogását, a virágok suttogását értők ilyenképpen fordítanák:
Tavaszi bimbók nyílnak,
A kert oly békességes:
Gyönyörűség és illat,
S mint ifjú lányok, ékes.
A Tulipán király itt,
Bíbort öltött, királyit.
Kísérője, a Rózsa
Fű közt, fényben világít.
Búzavirág kék szirma
Mintha gyöngycseppet sírna.
Holdviola virága
Izzó kelyhét kitárja.
Bimbók s minden növények,
Belőlük száll az ének.
Minden virágkehelyben
Vágyak varázsa éled.
De Nárcisz szép meséje,
Vágya és szenvedélye,
Az illatozó kertek
Legszebb gyönyörűsége.
Jertek, pompás virágok,
Jertek, jó csalogányok,
Nárcisz s Bambur szerelmét
Mindenek zengve zengjék!
Nárcisz regéje szálljon,
Bamburig meg se álljon,
Két szépséges szerelmes
Vágya valóra váljon!
2.
A természet ezerarcú szépségeivel
ékeskedő völgyben a kertek virágai a szerelmi dal ünnepét ülték. Hol a
viráglányok lágy dalolása, hol a csalogányok trillái, hol a legelőkön barangoló
pásztorok furulyaszava vitte a szólamot. A virágoskertekből, az árnyas
ligetekből, verőfényes rétekről, az örökkön csordogáló vizek partjairól,
mindenhonnan szállt a dal Nárcisz és Bambur szerelmét magasztalva. A szerelmet
zengve, versekben dicsőítve bájos társnői táncot lejtettek Nárcisz körül.
De míg a kedves virágok a
szerelemről énekelve körtánccal mulatoztak, súlyos-sötét fellegek tornyosultak
az égen, és átható hideg szél süvített a virágoskertbe. Jeges, csípős
leheletével a Vihar a kikelet minden teremtményét lehervasztotta, a
virágoskertben forgolódva a nyiladozó virágok szirmait lesöpörte, bajtársait
elgörbítette, pirosló bimbóit lefagyasztotta.
Megérkezett a jéghideg Vihar. A
kies, virágékes völgy homályba borult, porral, homokkal telt meg, s a
félelemtől reszkető kertben csak a Vihar üvöltött és visított. Ahová csak
lépett, minden elpusztult. A hegyek felett dörgött, és egymást érték a cikázó
villámok villanásai. A Vihar olyan erősen zúgott, olyan hevesek voltak lökései,
mintha a egeket csókoló hegyormokat mind a völgybe akarná dönteni, mintha a
föld színéről el akarna pusztítani minden növényt, minden teremtett embert.
A bájos völgy virágoskertjeibe most a
fergeteg, a villám, a mennydörgés költözött, s a békés természet utolsó sóhaját
elnyomta a Vihar dühöngése. Mindenütt csak erőszakos, gonosz zaja hallatszott a
rémséges külsejű viharnak. Még lélegzete is gyilkos. Halált hozó leheletétől a
virágok elsápadtak vagy elfeketedtek, mintha elpusztult társaikért gyászt
viselnének. A Vihar halálfejéből mélyen ülő üveges szeme mint a sötét sírgödör
meredt a szerencsétlen virágokra, bajukra bajt, gyászukra gyászt halmozva.
Minden embertől alkotott szépet,
jót, nemeset, a termőföld minden gazdagságát el akarta tiporni. A virágok
egymáshoz simulva, védtelenül tűrték a csapásokat, a madárkák a csapkodó ágak
közt gubbasztva nyögdécseltek. A Vihar dermesztő havat szitált a kertekre,
irigyelve szépségüket, a viráglánykák báját, a legények délcegségét, a
szivárványló színeket, a madárkák röptét. Minden fakadó bimbó, minden nyíló
virág tövisként szúrta szemét. A virágok táncától, a szerelem dalától a
nyíllövés kínját érezte testében, a fájdalom mardosását fekete szívében.
A Vihar közeledtére, távoli
leheletére Nárcisz a legszebb virágokkal együtt eltűnt a virágoskertből. Hiába
kereste a Vihar mindent felforgatva, a köveket elgörgetve, nem találhatta, hisz
mélyen a kert földjébe rejtőzött Nárcisz a társnőivel. Eltűnésük feldühítette a
Vihart, mert hatalma megcsúfolását, ereje semmibevételét látta ebben.
- Hej, ki mer nekem ellenállni?! Hol
vagytok, ti virág-császárnők? Eljövök még, és szétrontom körülöttetek a kertet,
a völgyeteket pusztasággá teszem! Hol vagytok, ti hatalmamnak ellenszegülők? A
porba taposom azt, aki ellenkezni mer! Jeges leheletemmel zúdulok a fejére! Hol
van a Bambur szerelméért siránkozó Nárcisz, hol vannak társnői? Járuljatok
elém, mert különben hideg ősszé teszem viruló tavaszotokat!
A virágok rejtekükben maradtak, s a
madárkák is csendben meglapultak. A Vihar meg csak dühöngött a völgyben, és
üvöltözött, mint az éhes farkas. A virágoskert sarkában felágaskodott, és
segítségül hívta a sötétség többi hatalmát. Felemelte rontást hozó mancsait, és
az eget menten palakék felhők borították be, villámok cikáztak, és mennydörgés
dörgött, eső zuhogott, és jégeső koppant, a folyók, patakok kiléptek medrükből.
S a Vihar csak egyre kutatta a virágok rejtekhelyét.
- Harud! Hej, Harud! - így hívta a
növények gyilkos megrontóját. - Gyere, barátom, Harud! A virágok kertjébe
sietve siess! Kutasd az előlem elrejtőző virágokat. Szimatolj utánuk! Gyere,
Harud!
E név hallatára megborzongtak a
virágok, és közelebb bújtak egymáshoz. Harud pillantásától elhullanak az
emberek, elszáradnak a növények. Acélnál élesebb pillantása minden élőlény
veszte. Harud közeledtére a virágok teste elviselhetetlennek tetsző kínoktól
szenvedett, de ajkuk zárva maradt, s rejteküket nem hagyták el. Újra
felhangzott a Vihar rémítő üvöltése:
- Megadjátok magatokat, vagy nem?
A virágok nevében Nárcisz
odakiáltotta:
- Nem, neked sohasem adjuk meg
magunkat!
Ekkor a Vihar és Harud egyesítették
erejüket, s körös-körül minden megdermedt a széltől, fagytól, ködtől.
Nyögdécseltek a madárkák, kínban vergődtek a csalogányok, elviselhetetlenül
szenvedtek a virágok. A ködből, szélből újra rájuk dördült a Vihar:
- Megadjátok magatokat végre?
De minden oldalról ez hangzott csak:
- Nem, nem és nem!
3
A Vihar és Harud, úgy tetszett
elérték, amit akartak. A kies völgy, a virágoktól ékes kert a Vihar dúlása, a
felhőszakadás és jégeső csapásai alatt pusztasággá lett. Ezen a pusztaságon
semmi sem zöldült, sem virágok, sem tulipánok, sem másféle növények, a
madárkák, csalogányok elnémultak, a kutak kiapadtak, a patakok nem
csörgedeztek, a pásztorok nem terelgették juhaikat, s a földművesek
elmenekültek. Ahol csak megfordult minden élet kérlelhetetlen ellensége, a
Vihar és Harud, a föld gyilkosává vált mindazoknak, akik csak érintették: az
embernek, aki járja, lábai: a madárnak, amely felette elrepül, a szárnyai
leperzselődtek. Harud, az embereket tápláló földművesek ellensége, tönkretette
a növényeket, kiszívta nedveiket, megmérgezte termőhelyüket.
Győzelme jeleképpen Harud
felékesítette magát a kipusztult fák kérgével, kiaszott, száraz kórókkal,
elfonnyadt gyümölccsel, megfeketedett gabonával. Tetőtől talpig hervadt,
megsárgult lombokból készült ruhába öltözött. Hatalmas, üveges, kerek szeme
halálra dermesztett mindenkit, aki csak rápillantott. A halál küldötte volt,
aki éhséget és fagyot, bajt és pusztulást hozott.
- A gonosz szellemek a fekete
pernyével takart rommezején táncoljak? - kérdezte a szívet tőrként átható
hangon, s közben már járta sátáni táncát az elpusztult kertekben, és
örvendezett a körülötte kavargó elszáradt növényeknek.
- Ünnep ez - kiáltotta büszkén Harud
-, mert most én ünnepelek! Ahova én lépek, ne nőjön ott semmi! Sem rügy a
fákon, sem új hajtás a kertekben, sem vetés a földeken. A völgyekben, a
lejtőkön, a hegyekben ne legyenek többé sem szántóföldek, sem rétek, sem
kertek, csak pusztaság. Pusztaság és sivatag legyen mindenütt, ahová a lábamat
teszem! Az életnek nyoma ne maradjon a földön!
Harud kidüllesztette merev, üveges
szemét, gyűlölködő pillantással nézett szét, magasra emelve hervadt levelekbe
burkolt, hosszú, vékony karjait, előhívta a sötét felhőket, és süvöltve-üvöltve
győzelmi táncot járt a puszta virágoskertben. Táncával és énekével, amelyhez a
Vihar zúgása és a mennydörgés robaja adta a kísérőzenét, győzelmét akarta
ünnepelni az Élet felett - de mélyen a föld alól halkan felhangzott Nárcisz
gyönyörűséges lágy éneke, amit nem bírt elnyomni a gonosz erők üvöltése,
tombolása, s ettől a gyengéd zenétől újra feléledtek az élet halhatatlan örök
erői.
Nárcisz így dalolt:
Hosszú úton jöjj el már,
Szerelmesed téged vár.
Jöjj, ne várassál engem,
Fenn virrasztok, szerelmem!
Virulnak minden kertek.
Utazók útra kelnek.
Miért hogy késve késel,
Míg várlak öleléssel?
Naphosszat várakozom,
Éjhosszat várakozom,
Vihar s Harud le nem tör.
Virágként vágyakozom!
Nárcisz énekéhez csatlakoztak a
többi virágok, és a földből kiemelkedve elöntötték a völgyet a szerelemről, a
vágyról és a reményről zengő dalaik. A leánykák a föld mélyéből előtörő gyengéd
dala újra életet hozott az elpusztult kertbe. A Nárcisz vezette szép leányok
éneke megriasztotta, megfélemlítette a gonosz Harudot, és véget vetett féktelen
ünnepének. Elcsendesedett, abbahagyta táncát, és a hegyek közé vonult, ott
lapult a sziklák és kövek között, és onnan figyelte a földből kiemelkedő
viráglánykákat.
A virágok éneke a hasonlíthatatlan
bájú Nárciszt dicsőítette, szerelmének hívségét, tavaszt hozó állhatatosságát.
Ő volt a virágok legkedvesebbike, büszkesége társnőinek. Kiemelkedve a fényre,
Nárcisz így szólongatta társnőit:
- Barátnőim, épségben megjöttetek,
együtt vagytok, nyíltok, virultok?
S szólt a Tulipán:
- Semmiféle erő nem győz le minket,
sem a Vihar, sem Harud nem árthat nekünk!
A Rózsa ezt mondta:
- A tavaszban feléledt kertünk:
ellenségünk legyőzője, légy vezérünk!
A Hóvirág így csilingelt:
- A sötét hatalmak elhagyták
kertünket, éltető harmat, mosd le szirmainkat!
- Vesszen ellenségünk, viruljon
kertünk, vigadozzunk együtt társaim - zárta a szót Nárcisz.
4
A virágok beszédére Harud szeme
kimeredt a dühtől. Fekete szíve égett az irigységtől és gonoszságtól. A kert
földjéből kiemelkedő tarka virágok látványa éles kardként hatolt mellébe. A
lánykák szépsége, énekük bája megcsúfolta Harud erejét, semmissé tette győzelmi
táncát. Az a felismerés, hogy minden erőlködése ellenére sem bírta megsemmisíteni
a világ szépségét, a zene gyönyörét, úgy feldühítette, hogy újra rárontott a
virágoskertekre.
A virágok sebtében a földbe
rejtőztek, csak Nárcisz maradt egyedül a kertben, neki nem sikerült
elmenekülni. Nagy bajában küzdött, harcolt, de mégiscsak gyengécske virág volt,
hamarosan elsötétült minden a szeme előtt, és ájultan a földre hanyatlott.
Harud föléje került, és gonoszul
felkacagott. Durva hangjától megremegett Nárcisz bensője, sötét szeme
megharmatosodott, könnye kicsordult.
Harud méreggel átitatott nyelve
elpusztított mindent, amit csak megérintett, lombok zöldjét, virágok hímporát.
Most, hogy fakó arcát és kiöltött nyelvét maga felett megpillantotta Nárcisz,
úgy érezte, elérkezett végső órája.
De a Vihar megállította Harudot. Már
messziről üvöltött a tornyos fekete felhőkből, miközben villám villámot ért, és
a mennydörgés robaja betöltött mindent. Amint a Vihar odaérkezett és meglátta
az alélt Nárciszt, barátságosan odadörögte Harudnak:
- Köszönet neked, Harud vitéz,
dicsősége a győztesnek! Valóban fékezhetetlen és legyőzhetetlen vagy, mint a
pestis!
Mit kívánsz, ó, Harud, mondd meg
nékem itt.
Tüstént teljesítem kívánságod.
Beszélj hát, virág kell, tavasz kell
neked?
Vagy társat kívánnál, nincsen
kedvesed?
Így válaszolt Harud:
Halld, Vihar, megmondom
kívánságomat:
Kertek és virágok elpusztuljanak,
Gyökerek és lombok elsorvadjanak,
Éltető jó nedvek kiszáradjanak,
Virágot, gyümölcsöt ne hozhassanak,
Csak akkor lelem meg nyugodalmamat!
Minthogy a Vihar ebbe beleegyezett,
hozzáláttak, hogy a kertekből minden életet kipusztítsanak. Harud mérgező
nyelvével végignyaldosta a növények szárát, levelét, hajtásait, bimbóit, s hogy
pusztulásuk biztos legyen, tövükre is mérget fecskendezett. A Vihar a környező
hegyekre, völgyekre szórta vészt hozó villámait. A föld rengett és vonaglott a
mennydörgés dübörgésétől, sűrű zápor zuhogott, és piszkos áradattal fedte be a
földet. Megrészegedve a pusztítástól, a Vihar és Harud Nárcisz felé közeledtek,
aki élettelenül, lezárt pillákkal hevert a földön. Halottnak vélték, és
vígságukban, hogy diadalmaskodtak az élet felett, hahotázva álltak meg felette.
De Nárcisz nem halt meg, bár
selyempillájú szemhéja elfedte ragyogó szemét, szíve dobogott, bár szemöldjeit összerántotta
a kín, keble pihegett még. Az örök élet és a legyőzhetetlen szerelem erőt ad
még az elviselhetetlen elviselésére is. Mert az élet és az égő szenvedély
legyőzhetetlen az ellenség karmai között is, amilyenben most Nárcisz volt.
Diadalmas hahotázásuk közben a Vihar és Harud észrevették, hogy Nárcisz
lélegzik, szíve dobog. Visszafordultak, hogy végezzenek vele. Közeledtükre
Nárcisz felsikoltott:
- Bambur! Méhek fejedelme, Bambur!
Jöjj, védj meg!
Ettől az egyetlen sikolytól a Vihar
és Harud megtorpant, mert ahol megjelenik a méh, ott nincs helye a fagynak és
viharnak. A méh sem repül egyedül. Százával, ezrével, tízezrével támad arra,
aki bántalmazza. Tudta ezt a Vihar, tudta azt is, hogy ezzel nem tud
szembeszállni, mégis megpróbálta megfélemlíteni Nárciszt:
- Sorsod a kezemben van! -
rikoltozta a feje felett. - Saját szemeddel győződhettél meg ma hatalmamról.
Csak akarnom kell, és a folyók befagynak. Csak akarnom kell, és a tengerek
elnyelik a földeket, elpusztítják az embereket. Ha akarom jégeső zúdul, és
zivatar támad. Ha akarom, ledőlnek a hegyek, elpusztulnak a kertek, megsemmisül
az élet. Ekkora az én hatalmam! Szépséges Nárcisz, tőled csak azt kérem légy
társammá útjaimon, és elhalmozlak a föld minden kincsével, beborítlak arannyal!
Nárcisz felnyitotta a szemét, és
tekintetét a Vihar gonosz képére emelte. A Vihar megremegett a leány tiszta
tüzű szeméből feléje lövellő haragtól.
- Én az élet vagyok, te a pusztulás!
- szólt. - Az élet örökké küzd a pusztulás ellen. Én is örökké harcolok ellened!
Nárcisz szavai meglepték a Vihart, a
kicsi, gyenge virágtól nem várt ennyi kérlelhetetlen keménységet, de nem hagyta
abba:
- Egyezz bele, mert...
- Amíg élek, nem!
- Miért?
- Okát megmondtam már, pusztulás
követe!
- A harc nehéz lesz neked, meghaladja
képességeidet. Könnyebbet csinálj, szépségem!
- Nehéz küzdelemben segítenek
társaim, barátaim!
- Nincs a földön nálam erősebb.
Legyőzlek úgyis. Egyezz bele!
- Nem!
- Bamburt ne várd! Réges-rég
meghalt.
- Hazudsz!
- Saját kezemmel öltem meg!
- Nem igaz!
- Téged is megöllek, ha nem kell az
élet felkínált édessége!
- Szerelmemért nem sajnálom az
életemet, s ezt a szerelmet nem tudod elpusztítani. Az én életem örök. Te a
halál küldötte vagy, pusztulj a szemem elől!
A Vihar elsápadt, vére felforrt.
Türelme véget ért, engedékenysége megszakadt. Ennyi sértést nem viselhetett el,
újra előhívta a sötét fellegeket, jég zuhogott, villám csapdosott, dörgés
morajlott.
A virágoskertekre sűrű homály
borult.
5.
A virágos réteken Nárciszt kereső
Bambur meghallotta a kiáltást, s megértve belőle, hogy a viráglánykát vész
fenyegeti, késedelem nélkül a hang irányába repült. Bambur hegyeken-völgyeken
átszárnyalva közeledett, de Nárcisz virágoskertjében csak ködöt és sötétséget
talált. A Vihar és Harud rombolása nyomán az egész sárba tiporva hevert. A
viruló ágak, bimbóval teli hajtások letörtek, a rügyek, levelek Harud mérgétől
elfonnyadtak. Szerelmes Nárcisz felkeresésére jött Bambur virágzó kert helyett
a rémület pusztaságába, a jajszó ködébe keveredett.
Bambur Nárcisz kertjét, bár
országról-országra, kertről kertre röpködve kereste, kutatta, s minden virágtól
szépséges Nárcisza után kérdezősködött, nem találta meg eddig még soha. A sors
kegyetlen Nárcisz és Bambur szerelméhez: mire a tavasz pompája kiteljesedik,
mire Bambur és méhei megjelennek a virágok között, Nárcisz ideje már letelt,
elvirágozva behúzódott a föld mélyébe. Még nem adatott meg a természettől, hogy
a szerelmesek találkozzanak...Most is így volt. Bambur édes vágyakkal telve
érkezett a virágoskertbe, de sem kertet, sem virágokat, sem Nárciszt nem lelte.
Senki sem volt, akitől
megkérdezhette volna, merre van kedvese, megtudakolhatta volna, hogy milyen
sorsra jutott, hová lett? Teljes álló nap a puszta felett körözött hiába,
Nárcisznak nyomát sem találta. Kimerülten a kert közepén meredező szürke
sziklára telepedett, s miközben ott ült, visszaemlékezett hosszú, nehéz
útjaira, amelyeken mindig csak Nárciszt kereste-kutatta, s bármerre repült,
minden földön, minden kertben édes szerelmese bájos arca lebegett előtte.
Messze távolból zene hallatszott.
Bambur szívében ez a halk, lágy, szomorú dallam egyre erősebben visszhangzott.
Lehet, hogy a Vihartól és Harudtól megkínzott szépség jajszava volt. Lehet,
hogy a kedvesét sirató szerelmes panasza zengett így. lehet, hogy a Nárciszt
kereső virágok, a Vihartól megtépázott és Harudtól bántalmazott társnők
gyászéneke zokogott.
Az élet pusztulásának okát, hogy így
megérezte, megértette Bambur, haragjában és szomorúságában e szókra fakadt:
Nárcisz, szépem,
Fényességem,
Hová tűntél,
Ékességem?
Hadd lássalak,
Sirassalak,
Dalban szépnek
Mondhassalak.
Jöjj, én szépem,
Dicsőségem,
Míg nem rendül
Én hűségem.
Ki ellenünk,
Mind legyőzzük,
Fullánkunkat
Belédöfjük,
Bármit kavar
Harud a Vihar,
Egymástól már
El nem zavar!
Nárcisz, szépem,
Fényességem,
Hová tűntél,
Ékességem?
Bambur dalától a földre tepert
viráglánykákba erő és bátorság költözött újra. Fejüket felemelték és
felegyenesedtek. Elsőnek a szépséges Tulipán állt talpra. Harmatosan csillogott
sötét szeme. Lágy mosolygása bájos társnőit simogatta. Oldalán megjelent a
fehér Rózsa: köntöse is, hosszú mellénykéje is, fejét díszítő csipkefinom
fátyla is habfehér selyemből készült. Ékes kösöntyűi hófehéren ragyogtak
karjain. Tejfehér orcáiról mintha csak a telihold fénye szitált volna, amerre
lépett. Körülöttük feltűntek a többi viráglánykák is, és gyengéd szépségüktől
szerelem és öröm áradt szét, orcáikon a kikelet gyönyörűsége fénylett. A völgy
megtelt a virágok kellemével.
A virítás közepette, a virágok
között mintha Nárcisz is felvirult volna. Mintha orcáinak aranyfénye minden
bánatot, minden szenvedést feledve tündökölt volna a szirmokon. De ez a múlt
tüzek visszfénye volt csak. Nárcisz nem volt a lánykák közt. Mélyen alant égett
szenvedélyes szerelem tüzében, hisz a Vihar és Harud semmi fenyegetése nem
félemlítette meg, fondorlataik nem térítették el igaz szerelmétől.
Bambur, hogy Nárciszt nem látta meg
a lánykák közt, igencsak elszomorodott, pedig azok mind kedveskedve, fénylő
arcocskákkal vették körül, és örvendező szavakkal üdvözölték. A Tulipán ezt
rebegte:
- Boldogok vagyunk, hogy láthatunk,
Bambur!
A fehér Rózsa:
- Boldogok vagyunk, hogy megjöttél
végre, vendégünk!
A tűzpiros fejedelmi ékességű
Tulipán középre állva vezette a viráglánykák szerelmes kardalát.
Cengettyűhangjukon szálló bájos énekük feledtette a bajt-bánatot, s barátságot,
boldogságot, szerelmes gyöngédséget hirdetett:
Társaim, az életről szóljunk,
Szerelemről szent dalt daloljunk.
E földön mi él, csak ezt zengje,
E dal fegyver, jó harci penge.
A boldogság éljen s a jóság,
A virágzó, teljes boldogság!
Magasztaljuk mi az életet,
Szerelemről zengjünk éneket,
Pusztává tett kertbe gyűljetek,
Zsendülj létre, virágos határ!
Röpülve jöjj, bülbül, szép madár!
Tavaszotoknak örüljetek!
Ettől a daltól megzsendült mindenütt
az élet. A virágok magasra emelték fejecskéjüket, madarak érkeztek röpülve
minden égtáj felől. A virágok mind, az énekesmadárkák mind, a csalogányok mind
egyről beszéltek csak, hogy együttesen meg kell védeniük virágoskertjük boldog
békéjét minden ellenséggel szemben, s egyet magasztaltak mind: Nárcisz és
Bambur hív szerelmét. Dalaikban egyre csak visszatértek ezek a szavak:
"Harud és Vihar el akarta pusztítani az életet és a szerelmet, meg akarta
semmisíteni Nárciszt, meg akarta ölni Bamburt! Kertünkre pusztulást és
nyomorúságot, kínt és sötét bánatot hoztak. Kertünk virágzásáért, Nárcisz és
Bambur szerelmének beteljesüléséért, a barátságért és az életért küzdenünk és
harcolnunk kell! Nincs élet küzdelem nélkül! Küzdjetek, emberek, küzdjetek,
madarak, küzdjetek, virágok! Győzelmet csak harc hozhat!"
6.
harcra elszánt társak
megszemlélték környezetüket, a szomorú, elpusztított tájat. A hegytetők dús
rétjei, a völgyek buja kertjei elsárgultak. A környéken is mindent kipusztított
a Vihar és Harud. A hegyoldalak rétjein nem hullámoztak a szellő-borzolta
vadvirágok tarka szőttesei, a völgyek kék ibolyái nem kéklettek az árnyas
hajlatokban - mindenütt elfeketedett hajtások, elszáradt kórók éktelenkedtek. A
völgyet éltető források vize elapadt, az aszott rétek cseppecske vízzel sem
enyhíthették szomjukat. Nyoma sem maradt a völgyben, a hajdani virágoskertekben
a virulásnak.
A virágok és madarak egész éjszaka
virrasztottak, egész éjszaka könyörögve hívták, hívogatták az életadó Napot:
- Siess, élet fejedelme, segíts meg
minket!
Derengett, felrózsállott a hajnal.
Hajnalhasadtára minden fölragyogott. A nap pedig aranyos sugarait szétbocsátva
végigsimított minden fűszálat, hajtást, levélkét, bimbót. S minden feléledt, a
virágok száraiba nedv szökkent, a hajtásokba új életet hozott a víz, kidugták
hegyes süvegüket a halványzöld füvecskék. A hegyekből érkező lágy szellők
széthordták az első virágok édes illatát. A kövek közül előbuggyantak a
források, és üde csermelyek csörgedeztek mindenfelé. Madarak, virágok szerte a
tágas völgyben ünnepelték az élet győzelmét: a boldog tavasz gyönyörét zengték,
lehelték.
A virágoskert közepén emelkedő
szikla eddig nem látott virág jelent meg. Ez a virág - a virágok között a
leggyengédebb, legfinomabb - a Primula nevet viselte. Rózsaszín
selyemköntöskét, zöld selyemnadrágot öltött magára. Ruhája ujjait, gallérját,
szegélyét tarkabarka szirmok hímje ékesítette, karkötőit, gyöngyfüzéreit
ezerszínű virágocskák alkották. A szépnél is szépségesebb volt. Fejecskéjén a vérvörös
kalpag csillagként ragyogott. Amint lelkes pillantásával körültekintett
virágtársnőin, az ő szívébe is belesajdult az a vész, az a bánat, amit reájuk
hozott a Vihar és Harud. Úgy érezte, teljes erejéből képes lenne ő is küzdeni
ellenük, hogy soha vissza ne térhessenek. A viráglánykák megsejtették,
meglátták benne egyakaratú társukat, és mindjárt köréje sereglettek. A Tulipán,
a fehér Rózsa melléje telepedett. Odaröppent Bambur is, a méhek ura, s
meghallgatták, mit mond új társuk:
Híveim, a kertünkből
A bút tartsuk jó messze.
Szirmainkról, kelyhünkről
A sarat, port mossuk le.
Harud erős, és Vihar,
De nem győznek le minket.
Híveink hadaival
Legyőzzük elleninket.
Gyengék vagyunk, de nagyok!
Jöhet bármily ellenség...
Kicsinyek a csillagok,
De tőlük fényes az ég!
A virágoknak és Bamburnak tetszett a
Primula éneke, és együtt folytatták:
Gyengék vagyunk, de nagyok!
Jöhet bármily ellenség...
Kicsinyek a csillagok,
De tőlük fényes az ég!
A közelben kószáló Vihar meghallotta
a virágok és Bambur énekét, és gúnyolódva kacagott:
Ellenemre harcolni,
Viharral szembeszállni,
Immár sokan indultak,
És mind belépusztultak.
Csak az álljon ki velem,
Ki unja az életet.
Fűszál-népség, lágy, selyem,
Mért mérkőznék véletek?
A Viharhoz csatlakozott Harud is:
Én mérgem hogy mérgezzen,
Íme, belétek marok,
Hogy ahányan csak vagytok,
Nyomtalanul pusztuljatok!
Primula:
Mi oly gyengék nem vagyunk,
Támadónkra támadunk.
Haruddal megmérkőzünk.
Vihart megveri hadunk!
Tulipán:
Lángoló piros fényem
Áttör a sötétségen,
Félelem nincsen bennem,
Elűzöm ellenségem!
Rózsa:
Illatom, ha széthintem,
Gonoszok menekülnek,
Kelyhem, ha megcsedítem,
Barátok egybegyűlnek!
Liliom:
Fehér leánykák vagyunk,
De harcban nem remegünk.
Támadónkra támadunk,
Hősökként védekezünk!
Bambur:
Barátaim, rajta hát!
Megnyerjük ezt a csatát!
Erősek vagyunk s bátrak!
Harud s Vihar ha támad,
Elvesztik a csatát!
Barátaim! Rajta hát!
A kertben lakó virágok mind a
Primulával és a Tulipánnal együtt csatasorba álltak, sőt a Nárcisz rokona, a
sárga virágú Nárcisz is feltűnt köztük, ez a harcos virág - akit a legendák
Javun néven emlegetnek.
A sárga Nárcisz a harcra egyesült
erővel készülő virágtársnők közé a hegy oldaláról lépkedett alá, különös dalát
énekelve. Amerre járt, mintha nap sütött volna. S lám, a völgy valóban
kivilágosodott a virágoskert felett, és a nap sugaraitól elöntve, a
hasonlíthatatlan szépségben tündöklő, pirosló kalpagú Javun állt előttük. A
virágoknak e szavakkal mutatkozott be:
- Én a hegyek szívéből gyűjtöttem az
életerőt, hogy a kertek gyümölcsei, a mandula, az őszibarack, a gránátalma, a
sárgabarack és az alma virágzásával titeket megerősítselek!
Szavait a virágok kitörő örömmel
fogadták, ölelgették-csókolgatták, Bambur pedig Javun vállára telepedve,
megsimogatta fejecskéjét:
- A legízesebb, legillatosabb mézet
a te szirmaidról gyűjtik a méhek, gyönyörűségem!
- Amikor ti kinyíltok, szépséges
társaim, a mi hegyi kertjeink is virágba borulnak. Virulástok, dalolástok
idején a mi gyümölcsöskertjeinkben is kibontják szirmaikat a bimbók. Ti vagytok
a Tavasz lehelete, ti vagytok az első virágok. Amikor kertjeinkben a sötét
szándékú Vihar üvöltött, és Harud vert-kínzott titeket, mi is veletek
szenvedtünk kertjeinkben. De biztosak voltunk benne, az élet győzni fog!
A daliás virág szemében harcias szikrák
villództak. Azért merészkedett le a hegyekből, hogy a keblét elöntő bátorságot
beleplántálja társnői szívébe. Szilaj szenvedélyességét Harud és a Vihar
romlására-leverésére fordította. Hol társnői felé tárta a karját védelmezőn,
hol öklét rázta a sötét szándékú ellenséget fenyegetve.
Javun harciassága és bátorsága a
tulipánokat, primulákat és a többi virágot is magával ragadta. Lelkesedésük
tüzes harci táncba csapott át.
Ez a tánc, ez a különös ünnep
Harudot és a Vihart szerfölött feldühítette. A harcot felvenni nem tudták, de
tomboltak, üvöltöztek, rikoltoztak, morogtak. Amikor a harcias Javun észrevette
Harudot és a Vihart, feléjük kiáltott:
- Hej, Harud és Vihar! Gyertek csak,
keljünk viadalra az igazságért! Hadd lássuk, ki állja a harcot!
Szavai nyomán zeneszó harsant, és
parancsára megindultak a virágok csatasorai. Harud és a Vihar ádáz dühvel
vetették magukat a virágoskertre, de képtelenek voltak már a virágoknak
bármivel ártani, így csak üvöltöttek-süvöltöttek, vinnyogtak-vonítottak. A harcias
Javun, a Tulipán, a Fehér Rózsa, a Primula Bamburral együtt látták, hogy a
támadás ideje elérkezett, s közös erővel rátámadtak a sötétség hatalmaira.
Erőteljes csapásokkal teljesen reménytelen helyzetbe hozták őket. Hiába szedte
össze Harud és a Vihar minden erejét, lendületük, nekiveselkedésük gyengének
bizonyult. Életerejük sugárzása kihunyt, dühük elhagyta őket, szemük megtört,
és a földre rogytak. Ennek láttán a virágok, tulipánok, még a hajtásokon fakadó
bimbók is, és persze az énekesmadarak, csalogányok is örömujjongásban törtek
ki.
A kimerült, fonnyadt-aszott Harud és
a harcképtelen Vihar tehetetlenné vált. A Vihar, aki régebben villámló, dörgő,
jégesőt és szélvihart támasztó, rémületes és vészthozó szörnyeteg volt, most
inkább vízbe esett macskakölyökhöz hasonlított. Bajt és gyászt hozó tetteiket
azonban nem feledték.
Most az élet győzedelmeskedett, a
szerelem ült ünnepet!
A sötét hatalmak elveszejtése után a
kert kivirult. A Harudot és a Vihart legyőző virágtársak a felszabadult élet és
szerelem mámorát élvezték. A Tulipán vezette a piros és fehér rózsákat, a
primulák, sárga nárciszok, hóvirágok körtáncát. Mérhetetlen örömükben,
boldogságukban szerelmes vágyakból dal fakadt:
Tavasz, jövel! virág hadd nyíljon.
Napunk, süss fel! sugár hadd hulljon.
Élet, öröm dala hadd zengjen:
Győztünk minden sötét hatalmon!
Tavasz fakadt, együtt örvendjünk.
Boldog, szép dalt most együtt
zengjünk.
Együtt, társként harcban most
győztünk,
Virágok közt táncban kerengjünk!
7.
Új tavasz, minden eddiginél szebb
tavasz jött. Minden virág, bimbó, hajtás, rügy, levél buján, erőteljesen tört a
fény felé: egyetlen ágacskán három új hajtás is fakadt, egy levélke helyén sűrű
lombozat eredt, egyetlen bimbó helyén most sok-sok bimbó hasadt tarkabarkán:
dúsan sarjadt a finom zöld fű a mosolygó nap életadó sugaraitól
megtermékenyített, aranyló földből.
A virágoskert tízszerte pompásabban
virult, a sziklák oldalából kristálytiszta források buggyantak fel, a virágokat
finom friss permettel frissítve. A völgy folyója vidáman, életet fakasztóan
sietett a viruló kertek között. Az egész völgy az új tavasz ragyogásában
tobzódott.
Az ünnepi díszbe öltözött kert
kedvence, üdvöskéje, Nárcisz eddig még nem látott ékességében emelkedett ki a
föld mélyéből. Fején, sudár derekán, karján, lábán a szivárvány minden színében
csillogó szirmok nászi ékszerét viselte. Finom nyakának gyöngyfüzérei a
napsugárzásban csillagokként sziporkáztak. Nárcisz szívének régi, forró vágya
ebben a megkésett, csodaszép tavaszban végre beteljesedett. Virágzásakor megjelentek
a méhek, és Bambur megláthatta szerelmét.
A boldog nász híre végighullámzott a
viruló völgyön, örömöt keltve mindenkiben. S amikor a boldog-vidám Bambur
magáévá tette a szépséges Nárciszt, a virágoskertben a tavaszi mámor tetőfokára
hágott.
/Ford.: Kőhalmi Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése