A napszámos abban az időben, amelyről beszélek, fenn dolgozott Pesten, szenet hordott az egyik pályaudvaron. Kéthetenként vasárnap hazalátogatott a családjához. Szombati estén érkezett, olyankor nagy vacsorával fogadta az asszony. Rántott levest főzött például és lekváros gombócot. Öten ülték az asztalt körül a konyhában, a napszámos, a felesége és a három kisgyerek, kanalazták a levest, az asztal közepén meg egy nagy tálban gőzölgött a rengeteg gombóc, lehetett vagy száz. Csurinak ebben a lakomában sem lehetett öröme, mert kapott ugyan gombócot, de hát a gombóc embernek való, leginkább napszámosnak, nem pedig kutyának.
Megtörtént azonban, hogy a szemközti házból áttotyogott egy öregasszony, Mikláné. Neki nem volt kutyája, repedezett tányérban áthozta a csirkecsontokat, és így kiáltott:
- Csuri-i-í!
Csuri bármerre csavargott, pillanatok alatt ott termett, Mikláné letette a földre a tányért, Csuri hasra feküdt, és ropogtatni kezdte a csontokat. "Hess, hess!" - űzte a napszámosné a csirkéit, merthogy túlságosan közelébe kíváncsiskodtak a kutyának, annyira hogy az rájuk hördült.
Ilyenkor látszott csak, hogy Csuri mérges is tud lenni. Mert máskor csöndes volt és alázatos, sőt földnek lógatott fejével, félig behunyt szemével valósággal sunyi. Nem is lehetett tudni, hogy miféle eredet ez a Csuri, mert kiskorában gazdátlanul kódorgott, úgy fogadták magukhoz a napszámosék. Házőrző kutya lett volna, de a házon, szegény ember házán, nemigen volt mit őrizni, és Csuri, a maga mélabús kedélyével nem is őrzött semmit: ha idegen lépett be a fél sarokra járó kiskapun, nem ugatta meg, hanem elébe szaladt, körülsedtenkedte, pislogott rá, nyöszörgött neki, nyilván alamizsnát kért. Talán csirkecsontot.
Azért néha, hogy ne lehessen rajta könnyen eligazodni, mintegy kikelt a maga valójából ez a Csuri: ha estefelé a ház előtt őgyelgett, harciasan megugatta a kondából hazaloholó disznókat. Kis termetű, piszkosas fehér szőrű, sárga foltos kutya volt Csuri, sovány is, és mondom, kistermetű, mégis a legnagyobb gördülő hústömegnek ugrott neki, és úgy packázott vele, hogy a napszámos, mikor egy ilyen hősködésen rajtakapta, fölnevetett:
- Ni, a Csuri!
Azt már nem mondta, csak gondolta hozzá: "Ki hitte volna róla?"
Bizony, ki hitte volna róla? Ezt is, meg egyebet is. Akár azt, hogy a napszámosnénak volt néhány tyúkja és tizennégy csirkéje, s a csirkék száma egy nap leapadt tizenháromra. Hová lett a hiányzó csirke? Talán átment a szomszéd kertbe veteményt csipkedni, és ott agyonverték? Milyen rosszak is az emberek! Az a Mikláné meg a félszemű Kara! Az emberek jók is, rosszak is, csakhogy szétszórt tollakat lelt a napszámosné az udvar végében, a kerítés alján. Szent isten! A Csuri tette volna? Ó, az az átkozott zsivány!
Csuri az udvaron őgyelgett, és mintha sejtette volna, hogy róla mélázik a napszámosné, még jobban lelógatta a fejét, és föl nem tekintett volna a világért sem. A napszámosné megmarkolta Csuri nyakán a bőrt, odavonszolta a tollakhoz, földbe verte az orrát, majd egy lécdarabot kapva föl, kegyetlenül elnáspángolta. Csuri keservesen vonított. Még egy utolsó ütés érte a fejét, és elinalhatott.
A napszámosné most már szemmel tartotta Csurit, és olvasgatta csirkéit. Volt tizennégy, lett tizenhárom, néhány nap múlva, éppen szombati napon, akárhányszor kezdett is neki a számolásnak, tizenkettőnél tovább nem jutott. Kereste a hiányzó csirkét szomszédban, utcán, ólban, kamrában, jaj, még az eperfán is, de hiába. Csuri szeméből akarta megtudni, mi történt, de Csurit nem látta sehol. Kiáltozni kezdte a nevét: "Csuri, Csuri-i-i!" A ház mögül jött elő Csuri, nyaldosta a száját, kis pihe lengett a szája szélére ragadtan. Szaladt a ház mögé az asszony, hát megint tollakat látott egy helyen, vérfoltos agyagföldön. Jajveszékelve rohant a lécdarabért, de Csuri kimenekült az utcára.
Alighogy beállított este a napszámos, aznap kellett megérkeznie, már nekikezdett az asszony, hogy elmondja, mi történt. Még le sem rakta az ember a zsákját, melyben egy kis szenet hozott, s már úgy zuhogott a fülébe, hogy a szegény csirkék meg az akasztani való kutya. A napszámos nyugodtan hallgatta végig a panaszt, aztán így szólt:
- De megnyomta a vesémet ez a szén!
Majd ránézett a tűzhelyre, hogy mi a vacsora. Megsimogatta a gyerekeket, a legkisebbet megcsókolta. Az asszony az asztalra rakta az ételt, letelepedtek, szótlanul ették meg a lebbencslevest, és csak utána mondta a napszámos:
- Majd beszélek a Cselével.
Cselének ugyanis volt puskája. Ő lőtte agyon a Práczkiék kutyáját is, mikor az megbetegedett, és veszettségre vált gyanússá.
Akadt más gond is, az est folyamán nem esett több szó Csuriról. Másnap a napszámos elindult Cseléhez a falu másik végébe. Mielőtt kilépett az utcára, Csuri odasompolygott hozzá és körülhízelegte, de ő rá sem nézett. Pipára gyújtott, meg-megállva a kocsiúton, aztán komoran ballagott tovább.
Cselét nem találta otthon. "Így is jó" - gondolta, és megkönnyebbülve fordult vissza. Egyszer csak szembejött vele Csele. Megálltak, beszélgettek, ami úgy történt, hogy Csele beszélt, a napszámos hallgatott. Jóformán csak akkor szólalt meg, amikor kis szünetben előhozakodott Csuri dolgával. Kiderült, hogy Csele már eladta a puskáját. Vidáman kezelt a napszámos Cselével, és elsétált haza.
Otthon az asszony félig-meddig megbánta már, hogy Csurit elpusztításra ítélték. Nem is kérdezett hát az urától semmit. Majd beszél magától, ha történnie kell valaminek. A napszámos hallgatagságát azonban nehezen lehetett bírni, az asszonyból a kíváncsiság mégiscsak kivetette a kérdést:
- No, agyonlövi?
- Kit?
- A Csurit.
- É-én?
- Nem maga. Hanem Csele.
- Nincs puskája.
- Ugyan. Volt neki mindig.
- Eladta.
Az asszony só kölcsönkérésének ürügyével megjárta a szomszédokat, persze a Csuri miatt. Azt tanácsolták neki, hogy ajándékozzák el a kutyát. De kinek? Nem olyan szép állat a Csuri, hogy kapva kapnának rajta. Meg aztán úgyis hazaszökne, még ha tanyára adnák is ki. Práczkinak az volt a véleménye, hogy az olyan kutyát, aki a csirkét öli, agyon kell ütni. Egyszerű a módja, ki kell csalni a kertek alá, és ott egy jókora husánggal fejbe vágni. Egyetlen ütés a fejére, nem is kínlódik.
Az asszony szaladt vissza az ebédet megfőzni. Csak később, ebédelés közben kezdte el:
- Práczki azt mondja, hogy a Csurit agyon kell ütni.
- Ő agyonüti?
- Hogy maga üsse agyon.
A napszámos eltűnődött. Egyszer csak mosoly libbent meg a száján.
- Aztán nem sajnál engem?
Az asszony értetlenül meresztette rá a tekintetét.
- Hogy agyonveretsz velem egy kutyát.
- Ugyan, ne komédiázzon már!
A napszámos megint eltűnődött. Majd szólt:
- Máma vasárnap van!
Az asszony ingerültségében kipirult.
- Két hét múlva, ha itthon lesz, újra csak vasárnap lesz.
- Majd a déli vonattal jövök. Korábban elkéredzkedek. Aztán majd elvezetem a Csurit a patakhoz, és ott fejbe kólintom.
És ránézett az asszonyra. Az asszony elképzelte, hogy hogyan is történik majd az. Az ura megy szótlanul a husánggal. A Csuri lohol utána, néha meg elébe szalad. Egyszer csak a patakhoz érnek. Akkor az ura megáll, és magához szóltja a Csurit. Csuri gyanútlanul hozzásomfordál, talán azt hiszi, hogy kap valamit, egy kis kenyeret. Lógatja a fejét, még jobban, mint máskor. Az ura fölemeli a rettentő husángot, rávág a Csuri fejére...jaj! Talán szét is hasad a feje. Szegény Csuri. De hát hiába, ha egyszer gyilkos lett belőle.
"Szegény Csuri" - zsibongott az asszonyban a gondolat. Mégiscsak felülkerekedett benne a dac.
- Két hét múlva már egy csibém se lesz!
A napszámos fölemelte a fejét, a szemöldöke fölszaladt, és nyugodtan nézett a feleségére.
- Akkor meg már nem kell a Csurit agyonütni.
Ez a nap vasárnapi nap volt, ünnep és pihenő. Ebéd után a napszámos kiült a ház elé, közel a konyhaajtóhoz. Nézte a bárányfelhők vonulását, a Makláriék kéményének ömlő füstjét, a repdeső madarakat meg a Mikláné házának horpadt tetejét. Szállongó tekintette amikor visszahullott a kis udvarra, meg-megakadt a Csurin. Derék kutya. Hogyan is esett, hogy így megbolondult? A fene azokat a csirkéket! Három-négy csirke éppen csipogva lépdelt be a házba. Csipogásukkal mintha egymást biztatták volna. A legbátrabb ment elöl, minden lépésénél lökte előre a fejét, és kémlelve pislogott, a többi ment utána. A napszámos, más nem esvén a keze ügyébe, nehéz kalapját kapta le a fejéről, és azt vágta utánuk.
- Hess ki, az anyátok! Mind bepiszkítjátok azt a konyhát!
A ház előtt haladt el éppen Práczki, ünneplő ruhában ment be a faluba.
- No, szomszéd? - kérdezte sokat jelentően.
A napszámos kitérően válaszolt.
- Sütkérezek a napon.
Práczki már el is tűnt a szeme elől.
Este korán lefeküdt a család, mert másnap ötkor indul a vonat Pest felé.
Két hét múlva csakugyan kora délután érkezett meg a napszámos. Megint hozott szenet a zsákjában. Letette a zsákot a konyhában, köréje sereglettek a gyerekek. Megsimogatta őket, majd a zsebébe nyúlt, papiroscsomagot húzott ki belőle, és kilépett a ház elé. Kibontotta a csomagot, csontdarabok voltak benne.
- Csuri! - kiáltotta keményen, és az előszaladó kutya elé szórta a csontokat. - Nesze, hogy ne fájjon a fogad a csirkére.
Az asszony mögötte állt.
- Csoda, hogy még megvan mind a tizenegy.
- A múltkor még tizenkettő volt!
- Egy belefulladt a dézsába, a nyavalya törte volna ki.
A napszámos szétnézett a kaparászó csirkéken.
- Egész nagyocskák. Nem bántja már az ilyent a kutya.
És ez úgy hangzott, mint a legfelsőbb kegyelem kihirdetése.
Úgy látszik, hogy Csuri mégiscsak szerencsés kutya. Mert szegény napszámos a gazdája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése