Vítezslav Nezval: A vizimanó románca

Vén szikla áll a vysehradi hídnál,
de sokszor álltunk, szerelmem, e sziklán.

De sokszor néztünk éjfélig a mélybe,
de fénylett akkor az éjszaka fénye,

de suhant a Moldva kifényesedve:
csak néztük szívszorongva, szédelegve.

Mily árva vagyok nélküled, szerelmem,
mily hirtelen hagytál magamra engem.

A kezed fürge, mint hal a folyóban,
szemednél víz se zöldelhetne jobban.

Puha hullámot vés a szád a számra,
holdtöltekor, mondd, mért vagyok oly árva?

A bánat szívemet majd széthasítja,
hogy nézzek most erre a hosszu hídra?

Utoljára, amikor még szerettél,
Podskaliba, mondd csak, minek siettél?

Házad van ott meg földed, azt felelted,
nincs ott házszám, kis ház a nyárfa mellett.

Lábad alatt holdas-zöldes a járda,
vigyázz, ez a Vizimanó tanyája!

Hó-bőröm, szén-hajam igézi, mondják,
s holdtöltekor fenekeli porontyát.

Mért forr a víz ma, mi növeli lázát,
Vizimanó cukrozza el a kását?

Miért olyan fekete ma a Moldva,
sütögeti a Vizimanó csókja?

Ha várva várlak, miért hagysz magamra,
holdtöltekor úgy vonz a Moldva habja.

Mért taposta ezt a sziklát a lábad,
ó, miért vágyom annyira utánad?

Éjfél van, kuvik haragszik a holdra,
a sírokat a hold bearanyozza,

teljes, nagy éjfél, holdas ragyogásban,
szellem suhan az elhagyott lakásban,

vonat fütyöl és eltünik sipolva,
sziklára hajlik az éjszaka holdja,

s kinek szívét a bánat széthasítja,
kiáll a lány a vysehradi hídra.

Fején korom.haj, hószín bőr a karján,
és hold rózsája ring a Moldva habján,

és oldott haját könnyü szél zilálja,
mosolyt forraszt a rózsára a szája.

És lassu szívvel lassu dalt dalolva,
csillag-illatot szíva ring a Moldva...

/Ford.: Orbán Ottó/