Dromahair. Szerte vásáros tömeg.
Bódulva bámult egy selyemruhát,
és végre csókot is kapott, puhát,
még mielőtt a föld szerette meg:
de egyszer úgy daloltak a halak
felütve csöpp, ezüst fejüket,
hogy él egy elfelejtett kék sziget,
hol színaranyban ég a virradat:
a nép a dúlt vizek mögött ölel,
a nászi eskü nem csalárd soha,
fönn leng az ágak tünde sátora:
s a dal sebét, a régit tépte fel.
Lissadell. Vándorút, porlepte part.
Agyában pénzgond s rettegés lakott,
és látott végre pár nyugodt napot,
még mielőtt rádőlt a barna hant:
de egyszer feldalolt a tócsaszél,
egy vízi féreg, sáros, szürke száj,
hogy van egy északi vagy déli táj,
hol víg, erős, kiművelt fajta él:
az alkony ott ezüstöt záporoz,
s egy táncos láb ha éhesen megáll,
a nap s a hold arany gyümölcsbe száll:
és szól a dal. Hiába volt okos.
Scanavin. Mélán ült a kút előtt.
Mélázott gúnyolóin: hátha gyors,
mesébeillő bosszut áll a sors –
aztán a földi éj beszívta őt:
de a vizenyőn egy kis fűcsomó
a messziről mesélt, kegyetlenül,
hol szépszavú a csend s a nép örül,
a tenger árja bármi tomboló,
bárhogy cikáz a mélyezüst vihar:
s az óriás gubáju éjfelen
a szeretők nyugalma végtelen.
Elűzte jóleső dühét a dal.
Lugnagall. Már a domb alatt aludt.
A szikla hűvös pára-fátyolán
kisértet végre nem jut át talán,
most, hogy lezárva minden földi út:
hát csontjain nem férgek csüggnek-é,
kik hosszan, áthatón sikoltanak,
hogy Isten ujja – nyár az ég alatt,
mely fényt bocsát a táncosok fölé,
ahol a víz álomtalan palást.
Mért álmodnának ők, a boldogok,
míg Isten végső csókja föllobog?
A sírban nem talált vigasztalást.
/Ford.: Gergely Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése