Egy este szomorún és kimerülten,
szemem lehunyva ágyamon feküdtem,
s amíg reám ereszkedett az álom,
az volt egyetlen bús gondolatom,
hogy bár ne lenne többé hajnalom!
Mert mindegy is, ha egyszer elaludtam,
és alszom mélyen, mélyen, öntudatlan,
fejem akár nyugoszik egri párnán,
akár a sötét Halálnak a vállán:
ha egyszer alszom, alszom - nem vagyok.
Aludtam. És fölébredtem vidáman.
El is felejtém: este mit kivántam.
A májusi nap átsütött a fákon:
méh-nép dongott a harmatos virágon:
a fenyő üde illatot lehelt:
a kert alatt a kakuk énekelt.
Isten-atyám, ha a napom elszállt,
s én újra búsan hívom a halált,
s ő álomitalt hozva megjelen,
- ha mondom is, hogy: mindegy énnekem,
ó, költs fel, mint e tavasz-reggelen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése