Gyulai Pál: Éji látogatás

Három árva sír magában,

Elhagyott sötét szobában:

Zivataros, hideg éj van,

Édes anyjok künn a sírban.

„Édesanyám, édesanyám!

Altass el már, úgy alhatnám!”

Mond az egyik s el nem alszik,

Sóhajtása föl-fölhallszik.

„”Beteg vagyok, édesanyám!

Hol maradtál? Nem gondolsz rám!””

Mond a másik s jajjal végzi,

A fájdalmat kétszer érzi.

„Édes anyám, gyujts világot!

Nem tudom én, jaj, mit látok!”

Harmadik mond, mindenik sír - -

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sírból édesanyjok,

S tova lebben a vak éjben,

Hazafelé, az ösvényen.

Arca halvány, hangja régi,

Fia, lyánya megösméri:

Immár tőle hogyan félne?

Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja:

Másikat felfogja karja,

Elringatja, elaltatja:

Harmadikat ápolgatja.

És ott virraszt a kis ágyon,

Míg elalszik mind a három.

Majd megindul, széttekintget,

Keresi a régi rendet.

Rendbehozza a szobácskát,

Helyre teszi a ruhácskát:

Az alvókat hosszan nézi,

Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, itt az óra,

El kell válni virradóra!

Visszanéz a véghatárrul…

Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed:

Bút, örömet, fényt, szerelmet:

De ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.