Meghalt a király. Az erős, a hatalmas:
A sziklacsúcsok vakmerő kalóza,
Meghalt a Sas.
És összegyűlnek sírni és siratni
A ketrecek s a vadon urai.
Ily sokadalmat még senkise látott!
Mind rongyos cifrák, törpe óriások.
Varjú és kánya, nyúl, veréb és vércse:
Még a bagoly is gyászruhát ölt érte.
Vág valamennyi szomorú pofát,
Ahogy az embertől már megtanulták
Az alakoskodást.
A rang különbségeket többé nem érzik:
Hazudhatnak. Szavuk nem ér az égig.
Ontnak álnok krokodilkönnyeket,
Összepislognak, egyetértenek.
A holló károg: - nem bírja lenyelni:
- Kár, hogy nem tudott énekelni!
Majd a bagoly szól: Erejét csodáltam:
De azt hiszem, én mégis messzebb láttam!
S kotyog a tyúk és gágog a liba:
- Hát benne is volt ép elég hiba!
Gőgös volt, kevély: bennünket lenézett.
Hát íme, rajta is betelt a Végzet!
Most már tudjuk, velünk egy sorban van:
Ő se különb tyúk, a Sas se halhatatlan!
Nevetnek hozzá. A kakuk röhög.
Minden mulandó, csak az írigység örök.
De ott lenn, a tikkadó tarka réten,
Meghúzódva a repedékben
Cirpel a tücsök. Halk sóhajt, de benne
Zokog a rét, s a mezők viráglelke:
Senki sem mondja, de mindenki érzi:
- Csak ő tudott a napba nézni!
N A G Y S Z E R Ű É L E T K É P !!
VálaszTörlés