Mednyánszky Aladár: A lietvai csodálatos zuhanás

Lietva vármegyének lábánál ( ez a vidék négy évszázadon át volt a Bebekek, Szapolyaiak, és Thurzók nagyszerű próbálkozásainak és tetteinek a színhelye) fekszik az ugyanilyen nevű, parasztok és szántóvetők lakta falucska, régi gótikus templomával, melyben alighanem mindössze egyetlen, valamennyi vonásával a művészet legkorábbi gyermekkoráról árulkodó, ajtószárnyakkal lezárt festmény érdemel némi figyelmet. Olajfestékkel fára festve ábrázolja a meredek sziklás várhegyet, de még épület nélkül, s abban a pillanatban, amikor sok-sok különböző korú és nemű embert - közöttük főként egy papot - nekibőszült tatárok lehajigálnak az alant felállított hegyes karókra. Csak mintegy nyolcvan esztendővel ezelőtt került le a festmény a várkápolnából a falusi templomba, amikor a várat elhagyták utolsó lakói is, a várnagy és hajdúi.

Amikor Dzsingisz kán mongoljai a Sajó mentén vívott szerencsétlen csata után négy hadsereggel árasztották el Magyarországot, lerombolták a városok falait, felégették a falvakat, lemészároltak minden férfit, megcsonkították és rabságra hurcolták az asszonyokat, s a gyerekeket - időtöltésből és versengve - lebunkózták a mongol fiúk: amikor Béla király Dalmáciába és végül Veglia szigetére menekült, s a mongolok elvonulása után, 1242 nyarán, Erdély és a Duna-Tisza köze egészben felperzselt pusztaság volt, az elnéptelenedett vidéken, tizenöt napi járóföldön mindenütt, csak a kiégett templomtornyok mutatták az utat: amikor a farkasok olyannyira felbátorodtak, hogy a csecsemőket az anyjuk mellén marcangolták szét, az éhség emberevésre késztetett, és betetézte a járványt - abban a rémséges időben a Duna bal partján elterülő hegyes vidékek jórészt megkíméltettek az ilyenfajta borzalmaktól.

Merőben csak a zsákmányszerzés és vérszomj indított néhány portyázó csapatot arra, hogy részben könnyű lovaival, részben tömlőkön átúsztasson az erős sodrú folyamon. A veszedelem növekedett, amikor - nagy szerencsére mindössze néhány napra - helyenként befagyott a Duna. Egy ilyen sáskafelhő rajzott körös-körül Lietva vidékén is. Akit a lába vinni tudott, bemenekült az erdőségbe: csupán aggok, gyermekek, betegek, legyengültek maradtak vissza, akik nem viselték volna el a gyors menekülés fáradalmait, s a nélkülözést meg a vesződséget a vadonban: és visszamaradt nyolcvanesztendős papjuk is, azzal az eltökélt szándékkal, hogy utolsó leheletéig kitart mellettük veszedelemben és nélkülözésben, örömben és bánatban. Mindannyian behúzódtak a templomba, ahol eltorlaszolták magukat.

Magát a falut, Lietvát, vad üvöltözéssel és hosszú ostorokkal csapkodva, már kirabolták a tatárok, és ott és körös-körül mindenfelé feketén és vérvörösen felszálló füstoszlopok jelezték iszonyt keltő jelenlétüket., amikor végtére azzal az alattomos óvatossággal, ami támadásaikat jellemezte, a templomhoz érkeztek, még tétovázva, hogy miképpen nyissák ki. A bezárkózottak jajongásától visszahökkentek, ami egy pillanatnyi haladékot jelentett. Ezt kihasználta a pap, és egy falnyíláson át szóval és jelbeszéddel könyörgött, hogy legyenek emberségesek a védtelenekkel.

A mongolok, ahogy szokásuk volt hamisított - elfogott papok által készített, a zsákmányolt királyi pecséttel ellátott - oklevelekkel itt is, ott is megakadályozni a menekülést és az ellenállást: ahogy mindenütt megegyeztek előnyös kapitulációban, s azt mindenkor megsértették hitszegő módon: hasonlóképpen most is azt követelték - cserébe életet és szabadságot ígértek -, hogy nyissák meg az eltorlaszolt templomkaput. Mihelyt megnyitották, a vad áradat feltarthatatlanul özönlötte el az Isten házát, és kirabolt és meggyalázott minden oltárt és kegyszert, s ezután állati kegyetlenséggel kieszelt kínzások özöne zúdult a szegény emberekre.

Végtére a tatárok egymás közt megállapították, hogy az egész nyomorúságos népségben egy sem akad, aki alkalmas lenne rabszolgamunkára, hát elhatározták, hogy úgy mennek el, hogy élő lélek ne maradjon utánuk. Mindazonáltal felajánlották, hogy megkímélnek mindenkit, ha hajlandók megtagadni hitüket. Erre a papjuk, habár alaposan meggyötörték, kijelentette, hogy inkább hajlandó elszenvedni a kínhalált, és minden erejét összeszedve hasonló állhatatosságra buzdította a többieket.

Ettől a szörnyetegek megdühödtek, felvonszoltak mindenkit, aki még élt és lélegzett, a hegyre, hogy onnan lökjék le őket a szakadékba, miközben egy részük nagy sietve hegyes karókat állított fel odalent. Már az első lehajítottak szörnyűséges zuhanása megingatta a többieket: de a pap ismét buzdította őket, és - akár a megvakított és elcsábított Sámson ellenségei gúnyos örömujjongása közben - ismét imádkozott. A mongolok dühösen rontottak rá azzal, hogy ugyan segít-e most rajta az ő istene, és ledobták az aggastyánt a szédítő mélységbe - de szavakkal nem lehet ecsetelni elszörnyedésüket és a keresztények hívő fellelkesülését, amikor - mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna el tekintetük elől és kínzó karmaik közül - a lezuhanó hirtelen eltűnt a szemük elől! Páni rettegés fogta el őket, és - foglyaikkal mit sem törődve többé - elporzottak, mint a forgószél, ugyanúgy, ahogy jöttek is.

A hős aggastyánt egy kissé előreugró sziklafokon fogta fel egy sűrű cserje, és eltakarta mindenki szeme elől. Az erős ütéstől elkábult, egy ideig mozdulatlan és eszméletlen hevert ott. Majd segélykérő kiáltozására menten odamentek érte, és - rudakkal és kötelekkel - megmentették.

Évszázadokon át nagy hálaadó ünnepséggel ülték meg ennek az eseménynek az emléknapját. A polgári villongások áldatlanul hosszan tartó éjszakája ezt a szent emlékezést is letörölte a jelen idő táblájáról. Mégis él még, és nyoma is maradt, egyrészt azon a képen: másrészt egy szörnyűséges átkozódásban, ami arrafelé járja a köznép száján, mikor ugyanis azt mondja valaki az ellenségének: - "Hajítsanak le téged is az ezer hegyes nyársra!"