Tompa Mihály: A repkény

Magasan áll az ősi vár,
A hegytetőnek fellege:
Komor, sötét a vár fala,
Mint a várúr tekintete.

De van napfény, mely a borút
Enyhitse, hajtsa nyájasan:
A vár urának jó, szelid
És angyalszép leánya van.

Hallott a lány fegyverzörejt,
Látott kemény, vad képeket:
Sok, harcokon edzett vitézt,
De egyet sem szerethetett.

Hallott merengő hárfadalt,
Mely hű szerelmet hangozott:
És megszerette a leány
Az ifju vándor dalnokot.

S hogy fenn virraszta ablakán,
A szellő, a lombos vidék,
A csermely és a holdsugár:
A dalt fülébe zengni még...

S éjjel a dalnok képe volt,
Melyet szerelmének keze
Mosolygó nyájas álmai
Tündér vásznára hímeze.

A hölgy nem mondta, hogy szeret,
A vándor dalnok hallgatott,
De a szem híven elbeszél
Sok titkos, mély gondolatot.

És a várur haragra gyúl,
Mert két szívnek titkába lát, -
A dalnok lantját eltöri,
S kitiltja várából magát.

Zordon, sötét a vártorony,
Halovány a fogoly leány:
Könnyben, vízben áll egy virág
Magas cellája ablakán.

S megszólal csendes éjjel a
Letört virág:" Én kedvesem!
Nem látod-e mint hervadok
Rabasszonyommal idefenn?

A hölgy szerette dalnokát,
Én téged szerettelek:
Boldog volt titkon a leány,
Boldog valék én is veled!

S hogy elvevé a dalnokot
Az írigy sors kegyetlenül:
Engem letört, és úgy adott
Bus hölgyének emlékjelül.

Magasan áll a vár fala, -
Isten veled hű kedvesem!
Én nemsoká elhervadok
Rabasszonyommal idefenn!"

S a repkény búsan feltekint,
Mely volt a várkertben alul:
S beszélgetének hajnalig
Szerelmüknek fájdalmirul:

"Ah, bár innen lehullanék
S felfogna, aki hűn szeret!"
"Ah, vagy mehetnék én oda,
Hiven meghalni fenn veled!"

Igy mulnak éjek és napok. -
Szegény költő hol vándorol?
Sohajt még a letört virág,
Él még a szép halvány fogoly!

Letört virág sóhaja ez:
"Könnyebben meghalnék talán:
Ha itt volnál, ha hervatag
Fejem kebledre hajtanám!

De holtan sem látsz, - hogy behints
Szemed hulló könnyűivel:
Elhervadott virágait
Csak a boldog hajitja el!"

S szavára a repkény felel,
Csendes, homályos éjeken,
- S a hang mindegyre közelebb. -
"Megyek, megyek hű kedvesem!

Mely a boldogság idején
Szelid gyönyörben ringatott:
Ápolgató karom között
Muljék el vég-pillanatod!"

Kúszik a repkény, - mind fölebb
Kapaszkodván gyorsan halad:
Szertefolyó indáival
Befutja a kormos falat.

S mig haldokolva a virág
Vég-szirmait hullatja fenn:
A hű repkény emelkedik...
- Emel a tiszta szerelem!

A fal magas és meredek, -
De a repkény fölebb hatott,
Édes, kinos találkozás...
Elérte a várablakot.

Ott a repkény hű karja közt
Szólt a virág:"Én meghalok!
De a tiedhez forrjanak
Én életemből a napok...