2014. május 31., szombat

Turoldus: A Grál-lovagok kastélyában


Perceval Kondwiramur hitvese lett, és megteremtette országában a békét és a boldogságot. A határokról messze verte az ellenséget, a föld népe szorgosan törte az ugart, s ő hűséges asszonya oldalán élvezte a földi jólétet. Szerették egymást. Ha elváltak, már alig várták a viszontlátás örömteli pillanatát: ha együtt voltak, soha nem teltek be egymás látásával. Mégis egy reggel Perceval ily szavakkal fordult asszonyához:

- Úrnőm, engedd meg, hogy felkeressem anyámat. Régóta nem hallottam hírt felőle, él-e, hal-e az én drága kincsem? Tudnom kell róla, ígérem, nem maradok sokáig távol.

Kondwiramurnak fájt a kérés, de nem mondott ellent. Így indult új útra Perceval, szomorú árvaságban hagyva népét, asszonyát. A lovag szívére keserű bánat nehezedett. A szépséges Kondwiramurra gondolt, kinél különbet alig látott a föld. Fejét lehorgasztva, gyeplőszárát lova nyakába dobva baktatott, amerre lova vitte. Irdatlan erdőkön, süppedő ingoványokon vágott át, míg egy napon tükörsima tóhoz érkezett. A parthoz halászok közeledtek, az egyik csónaknak közepén drága prémbe burkolt férfi ült. Perceval megkérdezte tőle, merre találna éjszakai szállást. A férfi így felelt:

- Erre bizony harminc mérföldön belül csupán egyetlen lakott hely van. Ma már nem juthatsz el máshová. Fordulj balra, amott a sziklanyelvnél, és menj, míg kilenc meredek árokhoz érsz. Kiálts ott fennhangon, az őrség majd leereszti a várhidat, és vendégem lehetsz. De el ne vétsd az utat!

Perceval vidáman lovagolt a kilenc meredélyig, és ekkor hirtelen csodálatos várkastély bukkant fel előtte. A büszke, soktornyú palota megközelíthetetlen sziklacsúcson állt, mintha szellők szárnyán lebegne a fényes magasságokban.

Perceval hangosat kiáltott, és íme, a mélységek fölé karcsú, ívelt híd ereszkedett. A bátor lovas keresztülnyargalt a hídon, és a várudvarra ugratott. Nem tiporták lovak az udvar gyepét, mert a várban már évek óta nem a vidám tornajáték zaja, hanem a néma bánat uralkodott. Előkerültek a lovászok, és megszabadították Percevalt fáradt lovától. Majd egy nyájas lovag szobájába vezette. Itt lerakta vértjét, fegyvereit, s lemosta az út porát. Ekkor tündöklő szépségű lányka jött érte, és a talpig vörös bársonyba öltözött Percevalt a pompás lovagi terembe kísérte.

A terem mennyezetéről száz színarany csillár ontotta a fényt, melyet megsokszorozva villantottak vissza a fényes drágakövekből csiszolt falak. Száz szolga jött száz nyugággyal, rájuk lágy párnát vetettek, elébük drága prémből készített, süppedő szőnyegeket terítettek. Látszott, hogy a kastély ura, Anfortas, nem sajnálja a pompát. A márványkandallókban illatos fa lángolt, s a középső kandalló előtt puha ágyon pihent Anfortas, a Halászkirály. Véle találkozott a tóparton Perceval. S midőn hősünk hódolattal köszöntötte a szomorú uralkodót, Anfortas nyájasan bólintott, és egy mozdulattal hellyel kínálta ágya mellett.

A király szenvedő testét arannyal átszőtt cobolyprém palást borította. Süvege csupa villogó drágakő, csúcsán rubintgomb lángolt. Alig helyezkedett el Perceval a király mellett, felpattant a terem vaspántos ajtaja, bevonult négyszáz lovag, és letelepedtek az asztalok köré. A teremre gyászos csend borult, a férfiak komoran néztek maguk elé, midőn egy apród megjelent gyászuk kútfejével, egy magasra tartott lándzsával. A gyermek körbe lépdelt a termen, és borzalom, a lándzsahegyről megeredt a vér, s a vércseppek végigfolytak a nyélen, s leperegtek az ifjú kezére. A lovagok szemében könny fakadt, és hangos jajveszékelésben törtek ki, amikor a rettentő lándzsa a közelükbe ért. A kis apród elérte az ajtót, gyorsan eltűnt, és ekkor megenyhült a szomorúság is.

Most megnyílt a terem másik ajtaja, s kezükben arany gyertyatartóba tűzött égő gyertyákkal, két skarlátba öltözött szépséges hercegnő jelent meg. Nyomukban másik két hercegkisasszony lépdelt: a király elé érve, mélyen meghajoltak, s az asztalkára szépmívű elefántcsont állványt helyeztek. Nyolc bájos szűz követte őket. Egyikük achátból csiszolt ragyogó korongot tartott, mellyel letakarta az elefántcsont állványkát. Utánuk újabb leánykák jöttek, s a drágamívű lapra abroszt terítettek, majd faragott ezüst késeket hoztak, hogy a Halászkirály elfogyassza étkét. Ezután aranybrokátba öltözött lányok kíséretében megjelent Respanse de Joie, a királynő. Kezében selyemvánkost emelt magasra, a vánkoson minden földi vágy záloga, a Fény köve, a Grál nyugodott. Hozzá mérve minden földi fény csak árnyéknak tűnt, és senki nem tarthatta kezében a szűz királynőn kívül, mert a Szent Grál nem tűrte a hamist és a csalfát. A Grált csak az szolgálhatta, kinek lelke tündöklőbb volt a nap sugaránál.

A királynő bókolva tette a szent edényt a ház urának asztalára, majd egy kamarás aranymedencében vizet nyújtott a kézmosáshoz. Valamennyi étel-ital a Grál csodaedényéből került elő, mert az őrzőknek elég volt óhajtaniok valamit, egy titkos erő máris teljesítette. Perceval csak ámult-bámult a csodák láttán, de nem akarta kérdéseivel zavarni a Grál-lovagok lakomáját. Így hát semmit sem kérdezett, remélve, hogy kérdezősködés nélkül is rájön a titok nyitjára. Míg a látottakon tűnődött, egy fegyvernök díszes markolatú kardot tett elébe. A Halászkirály pedig így szólt:

- Fogadd el tőlem ezt az ajándékot. Én hordtam e fegyvert, amíg a Végzet le nem sújtotta testem. Ha igaz ügyért harcolsz, meglásd, e kard győzhetetlenné tesz.

A beteg király alig bírta kimondani e szavakat, kínjai kiújultak, és elgyötört arccal hanyatlott vissza párnáira. Ismét itt volt az alkalom, hogy Perceval megkérdezze szenvedéseinek okát: az ifjú azonban hallgatott. A lakoma végeztével a szolgák leszedték a terítéket, s a lánykák kíséretében eltávoztak. A teremben továbbra is néma bánat uralkodott, nem csendültek a kupák, s a lovagok szót sem váltottak egymással. A ház ura most megáldotta vendégeit, és ki-ki szállására vonult. Perceval is nyugovóra tért, de álom helyett reggelig csak gyötrő lidércnyomás volt a társa.

A nap már magasan járt az égen, amikor Perceval kiugrott az ágyból. A kastélyban néma csönd honolt, s Perceval hiába kereste az apródokat, minden ajtót zárva talált - sehol egy lélek. Az előcsarnokban egy asztalon sakktábla feküdt, arany- és ezüstfigurákkal. Perceval a tábla elé ült, és íme, az aranyfigurák maguktól léptek. Perceval lépett az ezüsttel, de csakhamar mattot kapott láthatatlan ellenfelétől. Haragosan lesöpörte a figurákat, és kirohant a titokzatos kastély elé. Itt állt lova pányvára kötve, de lovásznak nyomát se lelte. - Hé, emberek! - kiáltotta, de még visszhang sem válaszolt. Hirtelen kürtszó harsant, és kiáltás hangzott a vár fokáról:

- Aki nem várbéli, távozzék!

Perceval lóra kapott, és átugratott a felvonóhídon. Ám a hidat láthatatlan kezek oly gyorsan vonták fel mögötte, hogy majd az örvénybe penderült. Perceval haragosan nézett hátra, mire egy láthatatlan apród megszólalt:

- Iszkolj innen, te liba! Elég kár, hogy rád süt a nap fénye! Mondd, miért nem kérdezted meg a vendéglátódat? Most elveszítetted jutalmadat.

- Mit kellett volna kérdeznem? - kiáltott Perceval. De mintha sükethez szólna, választ nem kapott. Csak a kaput vágták be mögötte nagy robajjal. Sűrű fellegek gyülekeztek, dörgött, villámlott, szörnyű zápor kerekedett. Perceval sajgó szívvel baktatott az esőben. Búcsúzóul még hátrapillantott, de a szikla és a vár nyomtalanul eltűntek a szeme elől.

/Ford.: Román József/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5