Tépázza a fenyőt a szél,
de itt alant
nincs semmi rezgés, semmi hang.
Ragyogva izzik a moha
a gyökerek közt, mint soha,
s lassan lesóhajt egy levél,
halotti-csöndes, már nem él.
De fönt, de fönt
az élet dáridója döng,
mint amikor vihar dühöng.
A sors irigy.
Mi is megyünk, megyünk vele,
akárcsak a fák levele.
Másban ne higgy.
Így, éppen így.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése