Hát többé soha tőled nem lehet szabadulnom?
Követsz a tenger árján, utánam jössz az úton,
a jéghegyekre csilló lábnyomod rátapadt,
s a zúgó vízesésből kihallom hangodat.
Akármire vetem rá szemem, csak visszaborzaszt,
félek meglátni arcod, és vágyam mégis oly nagy.
Hálátlan! Most, hogy engem égig nyúló hegyek
szakadékai nyelnek, s a sűrü fellegek
között a végtelen jég honában megpihenve
letörlöm azt a könnyet, mely fentről hull szemembe,
s északi csillagokra várok a ködön át,
melyek felidéznek téged s Litvániát:
hálátlan! Te talán most tánclépésben forogva
vegyülsz, mint bálkirálynő, vidám sokadalomba,
vagy épp egy új imádód ült le csevegni melléd,
vagy épp most gúnyolod ki a mi kettőnk szerelmét!
Boldoggá tesz-e, mondd meg, hogy a lábad előtt
rabszolgák sora térdel, s Úrnőnek hívnak ők!
Hogy alszol és felébredsz ölében a gyönyörnek:
fájó emlékezések téged sosem gyötörnek?
Vagy boldogabb lehetnél talán, én kedvesem,
ha hű száműzetésem megosztanád velem?
Ó, e sziklás vidéken vigyáznék lépteidre,
az útnak fáradalmát dalommal édesítve.
Mily készséggel feküdnék a robogó patak
vizébe, hogy kövével ne sértse lábadat,
cipőd száraz maradna, átléphetnél az áron,
s száz csókom tenne róla, hogy kis kezed se fázzon!
Kunyhócska várna minket az erdő rejtekén,
leülnél ott, s köpenyemmel takarnálak be én,
pihennél, míg a méla pásztortűz lángja lobban,
karom közt szenderegnél, s fölébrednél karomban!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése