Rózsival való ismeretségem a következőleg
zajlott le. Téli hajnalon vizet hordok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán
át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap
melletti vízhordástól. Ínrándulás tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb
kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz.
Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és
mosni is esetleg. Vízvezeték pedig már rég nem szuperál ezen a környéken.
Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt.
Buda ostroma folyik.
A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a
benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk.
Az oroszok már a Sashegy alatt vannak,
három utcával odább. A repülőgépek úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér
fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás
még nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég
egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos,
koromlepte, lövedék túrta hóban.
Ekkor jön velem szembe Bakó Pál
szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan
lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen
állatokat. Minő sorsra?
Még a legirgalmasabb e boldogtalan
lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és a revolvergolyó volna. Mert az
legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg őket.
Éhen-szomjan pusztulnak vagy benne égnek elevenen egy-egy raktárzugban.
Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény
párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak.
Így találkozom Bakóval a sínek között.
Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a
kegyelemdöfést. Aztán a húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek.
Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó
Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak
előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, most már kidülledő szemmel falják.
- Hahó, Pali! Jó reggelt!
- Jó reggelt, hadnagy úr!
Meg akar emberelni ezzel a titulussal a
földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel. Örülök,
hogy elszabotáltam a behívásomat. Nehogy most itt, ahol a nyilas testvérek
házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt
vadászni, nagyon dobra verjen katonai rangomat.
Éppen mérgesen fogalmazom magamban,
hogyan reccsintek rá földimre: - Ne hadnagyurazzon! – de elállítja szavam
valami.
A reggeli párában néhány lépésre Bakó
háta mögött egy lónak körvonalai bukkannak ki a vasúti kocsisor mögül. Jó alakú
vasderes, hóka is, karmantyúja is van. Azaz fehér csillag fénylik a homloka
közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csinos jószág. Alig
támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az
isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele.
- Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után
szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt.
- Ahá! – fordul vissza Bakó. – Ez Rózsi.
Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban.
Ott áll Rózsi, a csinos lómenyecske,
előttünk. Rövideket horkantgat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a
téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna
szemét: segítsünk rajta!
Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja
össze szemöldökét rám.
- Hát már ezért is külön istenverése kell
érje a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel az állatokkal.
Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal
kanca, közben lesunyta a nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, két
oldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad
viaskodás folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó
gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drága
víztől?
- Odaadom neki az egyik vödröt! – döntök.
De Bakó tiltóan tartja mellemnek a
tenyerét.
- Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell
otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is
elapadhat.
- De nem bírom nézni, hogy rimánkodik,
figyelje csak! – utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a
sóvárgott folyadék felé.
- Na, várjon – szól erre Bakó. – Majd
tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit
így is kilötyögtetnék a vödörből hazáig.
Megitattuk Rózsit a víz kevés
fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt,mint aki odaveszett
sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában.
Nem kérdeztem meg Bakót sem később
felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet?
Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot
kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba.
Az orosz fölszabadítókat megelőző napon
egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház
közvetlen környékén.
Vannak afféle felejthetetlen,
filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez.
Amint az alkonyatban egy falrésből mászom
elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes.
Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a
házromok…Gyönyörű ez és közönséges is.
Borzalmas délután befejezése ez a
giccsesen gyönyörű alkony.
Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a
vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a
havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen idefurakodott a
bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül.
Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából
vastag sugárban ömlik a vére a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk
tátong. Aludt vér száradt benne. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik
itt.
Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy
már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki
leromlottság, életutálat késztetett rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált
kemény legény létemre?
Ott állok, és sírok. Agyamban pedig csak
ez ismétlődik: - Ó, be kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az
ember!
Nyáron a kánikulában, verejtékezve
kutyagolok át a Szabadság hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen,
jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott
tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd
púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik
nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára.
Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van
a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka,
karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más.
Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát
átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk
a csüggedést, az átkot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése