Északi szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,
És hogy télre hajlik esztendő forgása.
Hideg ködök ülnek bércek tetejére,
Hóharmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyugovó helyére.
Nyögő Driadesek bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De múlató helyet sehol nem lelhetnek,
Ők is majd menedékhelyekben rejteznek.
Az ősz búcsút vévén szőlőhelyeinkről,
Utolsó koszorút fon még kerteinkről,
S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről,
Könnyes szemmel indul puszta völgyeinkről.
A tél pedig ülvén jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,
Halált látszik hozni egész természetre.
E változás képe rövid életünknek,
Melyben végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghül minden része aggott tetemünknek.
Alig emlékezünk tavasz rózsáiról
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chloris ajakirul.
De mely kinos árnyék bágyasztja lelkemet?
Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szivemet,
Csak a jelenvaló tészi életemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése