Miként Vezúv virágtakart tövében
Megrázva, most egyszerre ingadoz,
S tetőjén láng kitör s szilárd dühében
A bájvirányon széjjeláradoz:
Ekképp remegsz te is, ha részegülve
Merész karom erősen átfogott,
S a szenvedély, mit látva, elterülve,
Arcod felett pirosan elfutott.
S miként a tenger kél, erős karával
Ha szélvész átkarolta árjait,
S a sziklafalra csap hullámzatával,
S fehér tajtékkal önti partjait:
Ekképp emelkedik melled dagadva,
Szélvész-hatalmú érzeményivel,
Míg végre könnyű leplén áthaladva,
Mint hab kiárad a fehér kebel.
S Vezúv ha áll lángoknak bíborában:
Ha tenger kél, mert szélvész fölveré:
Bár térdre hull a nép bámúlatában,
Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé:
Így nézek én reád, ha szenvedélyek
Átdúlják lelkedet: ha veszni kell,
Mit bánom én! oly szépek a veszélyek
Gyönyör között ha veszhet e kebel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése