A vakok az utat elállják. Mint pici prémek,
Nagy szemhéjaik úgy függenek le. Amott,
túl a toronyban egy ünnepi hangu harang ver a széles
földeken át, szeliden hintálva csapong.
Olykor egy verkli, hol, merre, ki tudja.
Olykor egy hang, mit elmorzsol a szél.
Sűrü a felleg s gyászra, borúra
hajlik a szív, hisz a nyár oda már, jön a tél.
Fönt még néhány nyurga, sötét árny
jár, a kabátjuk szárnya lebeg,
s a szél ingatta fejű busa, barna
nyárfák zúgva hasítják át az eget.
Az aki a csúcson jár, pici, holt nap
sápadt tükreiben nézi magát,
és szakadékok szirtfokain túl roskad
ön-hamvába a sárgás alkonyi láng.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése