Az alkony kéken hamvazó ködében
most térnek nyugovóra mind a házak,
a csöndbe bámulnak komoly fehéren
s tetőiket lehúzza az alázat.
Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
öreg parasztok néznek így az éjbe,
és lecsukódnak jó korán e fények,
s virraszt tovább az udvar jegenyéje.
Mint régi csősz, dudolgat egymagában
s a csillagokba nyújtózik didergőn,
alatta boldogabb a tyúkok álma
s ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.
Az országút elindul bandukolva
az éjszakában, tornyokat keresve,
fáradt utast és aranypénzt a porba
s egyszer csak eltűnik a végtelenbe..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése