2014. november 2., vasárnap

Samuel Taylor Coleridge: Éjféli fagy


A fagy végzi titkos szolgálatát,
szél nem segíti. A bagoly nagyot
rikoltott és - pszt! most megint rikolt.
Házam népe pihen már, s átadott
annak a magánynak, mely a sötétebb
tűnődéssel jár: csak gyermekemet
ringatja békén csöndes bölcseje.
Mily nyugalom! végtelen némasága
szinte zavarja már s izgatja az
agy töprengését. Kint tenger, hegy, erdő,
s az a népes falu! Tenger, hegy, erdő
s az élet sok kusza mozdulata
mind álomnéma már! A törpe kék láng
lepihent a parázsra, s nem lobog:
csak a rácson az a kis rezge csillám
reszket tovább is, csak az nyugtalan.
Mozgása a csöndben mintha homályos
rokonszenv volna vélem, aki élek,
és társas lénnyé teszi, s különös
szeszélyei rebbenését a Szellem
szabadon átkölti, hisz mindenütt
saját tükrét s visszhangját keresi
s játéka a Gondolat.

Hányszor, óh
hányszor bámultam, jós szemekkel és
hívő lélekkel, az iskolaablak
rácsán túl, az eltűnő idegent!
és, nyitott szemmel, már álmodtam édes
szülőfalumról, s az öreg toronyról:
harangjai, a nép árva zenéje,
átzúgták a forró vásár-napot,
oly édesen, hogy hangjuk vad gyönyört
ébresztett és jövő dolgok tagolt
beszédével ütődött a fülembe!
Így merengtem, s az ábránd altatót
dalolt, s álom folytatta a mesét!
És így tűnődtem másnap reggel is,
míg szemem, a zord mestert félve, mű-
buzgalommal a ködös könyvbe bámult:
de ha nyílt az ajtó, lopva kinéztem
s mindig megdobbant a szivem, remélve,
hogy végre látom az idegen arcát,
bácsit, nénit, vagy hugomat, ki vélem
játszott, mikor még egyforma ruhánk volt!

Drága gyermekem, ki bölcsőben alszol
s e mély csöndben szelíd lélegzeteddel
betöltöd a kihagyó gondolat
pillanatnyi szüneteléseit,
szépséges picikém, boldog örömtől
reszket a szivem, ha így nézlek és
elgondolom, hogy te más környezetben
milyen más leckét fogsz tanulni! Mert én
nagyvárosban nőttem fel, szűk falak közt,
ahol csak az ég volt szép és a csillag.
De te, fiacskám, mint a szél repülsz majd
tavaknál, homokparton, vén hegyek
ormai alatt, és felhők alatt,
melyek maguk is partot, tavakat
és hegyormokat mintáznak: látni és
hallani fogod a szép képeket
s az örök nyelv szavait, amelyekkel
Isten öröktől fogva magyarázza
magát mindenben s a mindent magában.
A legfőbb Mester gyúr majd, s adománya
kérdezni tanítja szellemed.
S így minden évszak édes lesz neked,
akár június öltözteti zöldbe
a földet, akár vörösbegy dalol
a mohos almafa hópettyes ágán,
mialatt napban párolog a szomszéd
szalmatető: édes lesz az eresz
vize a szél kis szüneteiben,
s akkor is, ha a fagy titkos keze
jégcsapokká aggatja cseppjeit, hogy
némán ragyogjanak a néma holdra.

/Ford.: Szabó Lőrinc/





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5