1
Mintha magaslatról néznél, a képed
úgy jelenik meg! A napszítta síkság
s a zöldellő rét hívásomra éled,
szederbokrot idézek s szürke sziklát.
Enged az emléknek, s rügyezni kezd el
a fekete tölgy, nyárfa néz le mélán
a folyóra, a pásztor dombra megy fel:
ragyog az erkély: enyém tán, miénk tán.
Nézd, Aragónia felé tekintve,
a Moncayót rózsaszínűn s fehéren...
Nézd, egy felhő tűzvészként gyúl ki
szinte,
s csillag kel a kék égen, feleségem!
A folyón túl a Santana gerince
sötétkék lesz a néma szürkeségben.
2
Miért, hogy szívem egyre visszafutna
a fennsíkokra, elhagyván e partot?
Itt, hol tengerészek élnek s parasztok,
miért vonz a kasztíliai puszta?
Nincs mód szabadon választani. Hajdan
sorsom vitt ama sziklás, szürke tájra,
hol elmenekül a vad hóviharban
a holt tölgyerdők valamennyi árnya.
Hol Spanyolország csupa szikla s kőszál,
onnan hozom e csokor rozmaringot,
Guadalquivir partja, virágozó táj.
Szívem ott kíván, hol bölcsője ringott,
szeretni egyedül, a Duerónál...
Fehér a fal, és nyúlánk ciprus ing ott!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése