Vonzották
a piacterek és az egyenes utak. Nem a szomszédos, apró piacterek, ahol
alkonyatkor egy sereg fecsegő asszony gyűlik egybe, hogy pletykáljon, és hogy
megvegye az ogili-t az esti levesbe, hanem a hatalmas, tágas vásárok, amelyek idegent
és ismerőst egyaránt odacsalnak, közelből és távolból. S nem a poros, öreg
ösvények, amelyek a faluban kezdődnek és a patakig érnek, hanem a széles,
sötét, titokzatos országutak, amelyeknek se vége, se hossza. Sokáig kóborolt,
amíg felfedezett két ilyen vásárteret, amelyet ilyen széles országút kapcsolt
össze: és így ért véget vándorlása. Az egyik vásártér Afóban volt, a másik
Ekében. A két napig tartó út, amely a kettőt összekötötte, megfelelt neki:
mielőtt Ekébe indult, elegendő ideje volt arra, hogy dolgait Afóban elintézze.
Ott töltötte az éjszakát, és újra rendbe rakta kunyhóját, amelyet napközben két
testes kofa bemocskolt, azt állítva, hogy az az árusítóhelye. Először
ellenállt, de az asszonyok családjuk férfi tagjaihoz fordultak segítségért – négy
tagbaszakadt bozótlakó férfihoz, hogy kiverjék őt a kunyhóból. Azóta mindig
elkerülte őket, a vásár reggelén kiköltözött, és csak sötétedéskor tért vissza
oda éjszakázni. Azután pedig reggel gyorsan elintézte dolgait, és elindult azon
a hosszú, óriáskígyóhoz hasonlító, szép úton Ekébe a messzi Ogbu városából.
Jobbjában készenlétben tartotta botját, baljával pedig a holmijával megrakott
kosarat egyensúlyozta a fején. A botot nemrégiben szerezte, hogy védekezzen az
apró gézengúzok ellen az úton, akik kővel dobálták meg, és saját anyjukra
hoztak szégyent, nem rá.
Többnyire
az út közepén ment, és szóval tartotta az utat. Egy napon azonban egy teherautó
sofőrje rátámadt kocsikísérőjével együtt, és megpofozta. Azt mondta, hogy
kocsija majdnem elgázolta őt. Ezután elkerülte a lármás teherkocsikat és a
benne levő pernahajdereket is.
Egy nap
és éjszaka elteltével már közel járt az ekei vásártérhez. Minden kis
mellékútról a piaci árusok tódultak tömegesen a hatalmas országútra, hogy
csatlakozzanak az Ekébe tartók hatalmas áradatához. Fiatal nőket látott,
korsóval a fejükön, szembejöttek vele, a vásártérrel ellentétes irányba mentek.
Ez meglepte. Azután még két korsót pillantott meg, a lejtős mellékúton
bukkantak fel, amely szintén letért az országútról. Megszomjazott, fontolóra
vette a dolgot, félbeszakította útját. Majd lerakta kosarát az országút
szélére, és elindult a lejtős mellékúton. Előbb még megkérte az országutat,
hogy ne haragudjon meg rá, és ne menjen tovább nélküle.
-
Neked is hozok vizet – ígérte az útnak, és gyengéden
nézett vissza rá. – Tudom, te is szomjas vagy!
Okafo
Nwibe köztiszteletben álló ember volt Ogbuban, és tekintélye egyre nőtt.
Vagyonos és feddhetetlen jellemű férfinak tartották. A minap közölte a város
ozó –ival, hogy szeretne bekerülni a következő avatási szertartások időszakában
az öregek tiszteletre méltó tanácsába.
-
Kitűnő gondolat – hangzott a magas rangú férfiak válasza.
– Ha majd látjuk, el is hisszük! – Ily módon fejezték ki véleményüket és
tanácsukat, hogy a jelentkező jól gondolja meg szándékát, és bizonyosodjék meg
arról, elegendő vagyonnal rendelkezik-e az avatáshoz. Hiszen az ozó avatás nem
valami egyszerű névnapi ünnep! Ezúttal azonban óvatosságuk csak formális volt,
mivel Nwibét okos embernek ismerték, és nem tételezték fel róla, hogy olyasmibe
vág bele, amit nem bír befejezni.
Nwibe az
ekei vásár napján jó korán kelt, és kisietett földjére, a patak másik partjára,
hogy valamit dolgozzon, mielőtt délben benéz majd a vásárra, és megiszik
barátaival egy-két ivókürt pálmabort, és talán beszerzi feleségei kunyhójának
javításához szükséges néhány kéve tetőfedő nádat. A maga kunyhóját már évekkel
ezelőtt végleg rendbe hozta, és a nádtetőt horganylemezre cserélte ki.
Előbb-utóbb ugyanúgy megcsináltatja feleségei kunyhójának tetejét is.
Délre
járt az idő, mire elvégezte munkáját, és felkészült, hogy a vásárba menjen. A
pataknál megszakította útját, hogy lemossa magáról a verítéket. Ruháját egy
nagy gömbölyű kőre rakta, és a vízbe gázolt. Senkit sem látott a közelben,
egyrészt a napszak, másrészt a vásár miatt. Ösztönös illendőséggel mégis az
erdő felé fordult, háttal az útnak.
A bolond
elég sokáig figyelte. Valahányszor Nwibe lehajolt, hogy kezéből csészét
formálva vizet locsoljon fejére és testére, a bolond mosolygott meztelen hátsó
részén. Majd valami eszébe jutott. „Ez volt az a tagbaszakadt fickó, aki három
másikkal együtt jött, és kivert engem a kunyhómból az afói vásártéren.”
Bólintott. Aztán még más is eszébe jutott. „Ez volt az a pejnahajder, aki rám
támadt teherautójáról az én országutam közepén.” Megint bólintott. És azután
még valami eszébe jutott. „Ugyanez az alak uszította rám a gyerekeit, hogy
kövekkel megdobáljanak és rondaságokat kiabáljanak utánam!” Elnevette magát.
Nwibe
hirtelen megfordult, és látta a nevető bolondot, a patak völgyében
visszhangzott a nevetése. A bolond egyszer csak elhallgatott, arcáról eltűnt
minden vidámság.
-
Nicsak, most rajtakaptalak, meztelen vagy! – mondta.
Nwibe
gyorsan kitörölte a vizet a szeméből.
-
Hallod-e? Meztelen vagy, rajtakaptalak, hogy a micsodádat
mutogatod!
-
Úgy látszik, kedved támadt egy kis verésre! – felelte
Nwibe fenyegető hangon, mivel a bolondokat könnyű elriasztani, ha az ember a
verést emlegeti. – Csak várj, amíg odaérek…Mit csinálsz? Tedd le azonnal!...Azt
mondtam, hogy tedd le!!!
A bolond
felkapta Nwibe ruháját, és a derekára tekerte. Végignézett önmagán, és újra
nevetésben tört ki.
-
Megöllek! – üvöltötte Nwibe, és kifelé gázolt a vízből, a
méregtől felbőszülve. – Kiverem belőled ezt a bolondságot!
Fölfelé
futottak mind a ketten a meredek, köves ösvényen, amelyet beárnyékolt a zöld
erdő. Nwibe szeme előtt ködbe borult a világ, miközben futott. Botladozott,
elesett, feltápászkodott, majd tovább botladozott, kiabálva és káromkodva. A
bolond, szokatlan terhe ellenére, egyre növelte előnyét, mivel sovány és izmos
volt, teste futásra termett. S nem is vesztegette idejét kiabálással és
káromkodással. Csak futott. Két leány, a patakhoz vezető úton, egyszer csak egy
férfit pillantott meg, feléjük futott a lejtőn, nyomában egy anyaszült meztelen
férfival. Ledobták fazekukat, és sikoltozva elmenekültek.
Amikor
Nwibe az országúton a nyilvánosság középpontjába került, már sehol sem látta a
ruháját, és melle majd szétpattant a hőségtől és a gyötrelemtől. De
továbbfutott. Homályosan tudta, hogy minden oldalról embertömegek veszik körül,
és könnyekkel hangjában, meg sem állva, kérlelte őket:
-
Állítsátok meg a bolondot, ellopta a ruhámat!
Akkorra
azonban már a bolond végleg eltűnt a messzeségben, a még sűrűbb tömegben, és a
kapocs közte és a meztelen ember között már nem volt nyilvánvaló.
Nwibe
most már mindegyre beleütközött az emberek hátába, és azután fellökött egy
rozoga vénembert, aki csökönyös kecskéjét vezette.
-
Állítsátok meg a bolondot – kiabálta Nwibe -, ellopta a
ruhámat!
Eleinte
meglepetten néztek rá, majd ellanyhult érdeklődésük, hiszen a nagy vásárokon
megszokták a furcsa látványokat. Volt, aki még nevetett is.
-
Azt mondja, hogy ellopták a ruháját!
-
Ez valami új figura, annyi szent! Nem is látszik nagyon
bolondnak. Vajon nincsenek hozzátartozói?
-
Az emberek olyan könnyelműek manapság. Miért nem ügyelnek
beteg rokonukra, különösen vásár napján?
Arrébb,
már a vásártér szélén, két földije felismerte Nwibét, és az egyik ledobta
jamgyökérrel teli, hosszú kosarát, a másik meg pálmaborral töltött tökedényét,
és kétségbeesetten a nyomába eredtek, hogy megállítsák, mielőtt a lábát
visszavonhatatlanul a vásártér megszentelt helyére beteszi. Erőfeszítésük
hasztalan volt. Amikor végre elcsípték, már a megszentelt hely kellős közepén
állt. Egy falubeli asszony zokogva adta oda fejkendőjét, aztán rátekerték, és
kézen fogva hazavezették. Csak egyszer szólalt még meg, és a bolondot
emlegette, aki a pataknál ellopta ruháját.
-
Nincs semmi baj – mondta neki az egyik férfi olyan
hangon, mintha síró gyermeket nyugtatna meg. Továbbvezették, és vakon követte
őket, széles mellét néma zokogás rázta. Számos földije és rokona csatlakozott a
gyászos menethez, még anyja falujából is velük mentek néhányan. Az egyik férfi
odasúgta a másiknak, hogy ez a legrosszabb fajta őrület, mélyen gyökerezik, és
megnémítja áldozatát.
-
Bűnhődjön meg, aki az okozója! – felelte a másik.
Az első
javasember, akit rokonai megkerestek, nem vállalta gyógyítását, és
tisztességesen meg is indokolta elhatározását:
-
Igent mondhatnék, és elvehetném a pénzeteket – mondta. –
Én azonban soha nem teszek így. Gyógyító erőmet egész Olu és Igbo ismeri, de
sohasem állítottam, hogy életre tudok kelteni egy embert, aki már a
túlvilág-szellem-vizeit megízlelte. Ugyanez a helyzet egy bolonddal, aki saját
jószántából rohan be a vásártér megszentelt helyére. Jobban kellett volna rá
vigyáznotok!
-
Ne hibáztasson bennünket… - felelték Nwibe rokonai. –
Amikor aznap reggel elindult hazulról, olyan épeszű volt, mint te vagy mi…
-
Igen, tudom. Néha így is történhet. És ezek általában a
legnehezebb esetek. Tudom.
-
Szóval semmit sem tehetsz, még szóra sem tudod bírni?
-
Semmit sem tehetünk. Már hatalmukba kerítették. Olyan,
mint az a férfi, aki társai üldözése elől egy szentélybe menekül, és így szól:
„Végy magadhoz, ó, szellem, a te védenced vagyok.” Ember többé nem értheti, és
nincs hatalom, ami széttörhetné ezt a kapcsolatot. Megszabadult ugyan az
emberektől, de istenhez tartozik.
A másik
orvos nem volt annyira híres, mint az első, de olyan szigorú sem.
Megállapította, hogy súlyos, igazán komoly esetről van szó, de senki sem ülhet
ölbe tett kézzel, ha a gyermeke veszélybe kerül. Nem szabad belenyugodni abba,
hogy nincs számára remény, hanem mindent meg kell próbálnia. Az aggódó rokonok
buzgón helyeselve bólingattak. S az orvos akkor így szólt magában: „Ha egy
orvos minden betegét elküldené, akinek gyógyulásában kételkedik, vajon hányszor
lakhatna jól egy héten a keresetéből?”
Nwibe
kigyógyult őrültségéből. Az egyszerű gyakorló orvos, aki meggyógyította, egyik
napról a másikra a leghíresebb elmegyógyász lett. A Szellemek Országának
Vendégeként emlegették. Ennek ellenére az az igazság, hogy az őrültség néha
eltűnik, de sohasem nyomtalanul. Néhány nyom mindig megmarad – az őrültség
lábnyomainak is nevezhetnénk -, amelyek egyre kísértenek. Hiszen hogyan is
lehetne az ember olyan, mint azelőtt volt, akiről Olu és Igbo vidékén
széltében-hosszában azt mesélik a szemtanúk, hogy látták, amint tagbaszakadt,
életerős férfi létére anyaszült meztelenül tört át a tömegen, hogy a vásártéri
szent hely hívására megjelenjen.
Nwibe
csöndes, zárkózott ember lett, aki egyre jobban elkerülte népének vidám
gyülekezeteit. Két évvel később, az elkövetkező avatási szertartások
időszakában újra megérdeklődte, nem kerülhetne-e be a város öregeinek sorába.
Ha akkor befogadják, talán kissé magához tér, az ozók azonban szokásuk szerint
méltóságteljesen és udvariasan, de nagyon ügyesen, másra terelték a beszédet.
Ford.:
Karig Sára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése