Francois Villon: Villonról, meg a vastag Margot-ról szóló ballada

Ha szeretem a széplányt szolgamód,

nem kell azért parasztnak vélnetek.

Javai finom olajra valók,

csókjáért kardot, pajzsot viselek.

Fazekat happolok, ha emberek

jönnek: borért ellépek csendesen.

Kerül gyümölcs meg sajt, s ha rendesen

fizetnek, mondok:”Jól ityeg bizony:

csak jöjjenek, ha dörgésük leszen,

e bordélyba, hol szállásunk vagyon.”

De megvannak aztán a nagy bajok,

ha pénz nélkül jön Margot hálni meg:

szívem halálra gyűlöli. Fogod

mindjárt kabátod, szoknyád, réklidet:

gyapjú gyanánt a zálogba vihedd.

S kezét csipőre téve bőg nekem

az Antikrisztus, hogy Jézusra nem,

ő nem teszi. Hát jól képen kapom,

az orra fölött hordja kézjegyem

e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Majd megbékülünk: szellent rám nagyot,

-      dagadtabb, mint a dongó -, fölnevet,
combom csapkodja, Gogó-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda alszunk, lévén részegek.
S kelünk: korog a hasa: kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Ajánlás

Vihar, fagy, dér, - megvan a kenyerem!

Így vesz az ember gubát az eben.

Lóg rajtam, pénzit megéri velem:

Lotyó, kurafi, passzolunk nagyon.

Ocsmányoké ez ocsmány szerelem,

Nincs emberségünk, hát ne is legyen,

E bordélyban, hol szállásunk vagyon.

/Ford.: József Attila/