2015. január 13., kedd

Lord George Gordon Byron: Childe Harold


(Részlet a második énekből)

Ha szirten ülsz, ha tó fölött tűnödsz,
ha lábnyomodra kúszik a vadon,
hol nem vigyáz a bennlakókra csősz,
s halandó láb nem járhat szabadon,
ha hegyre mászol úttalan uton,
hol a vad nyájnak sose kell karám:
ha vízesésnél, sziklás szurdokon
a mélybe nézel - nem ez a magány,
ez dőzsölés a Föld terített asztalán.

De ha áttörsz a hangos tömegen,
hogy láss, figyelj, hogy érezz, birtokolj,
világcsavargó, fáradt idegen,
ha nincs kit áldj, s ki áldjon, nincs sehol,
fény rabja, te, ha dermeszt a nyomor,
ha lélek sincs, ki érted felhevül,
s ki elborulna, hogyha távozol,
sok vad hízelgőd, hódolód közül -
ez igazi magány, ez az, hogy egyedül.

(Részlet a harmadik énekből)

Az éjszaka nagy csöndje ül a tó
s az elmosódó, fénytelen hegyek
között, de milyen tisztán látható
ez a homály! s a Júra meredek,
sipkás tetői hogy sötétlenek!
Kelő virágok fűszeres szagát
lélegzi szét a part: a víz felett
halk csöppet ejt az evezőlapát,
a fűben szöcske zúg, sziszeg: jóéjszakát:

éjféli korhely ő, ki életét
örök gyerekként tölti, mert dalol:
s ha elcsitul, felzeng a sűrüség:
madár szól egy-egy percre valahol.
Aztán egy rebbenés a lomb alól -
nem, képzelet volt, csak a harmatot
szikrázza szét a csillagfény, s ahol
szerelmes könnye szertegördül, ott
minden teremtett szín a föld felé csorog.

Ó, csillagok! Ti ég költészete!
Csak olvashatnánk ember és világ
sorsát az égen! Megértitek-e
ha nagynak lenni felröpít a vágy,
túllépve földi végzetünk falát,
hogy veletek, ott fönn, legyünk rokon,
mert ti vagytok a szépség, a csodák,
s úgy hódolunk itt lenn, hogy csillagon
azt értjük: élet, hír, szerencse, hatalom?!

...Az ég! az ég! micsoda változás!
Ó, éj, sötétség és vihar, erős,
de erősnek is bűvös és csodás,
mint mély asszonyszem! Messzi ismerős,
csúcsról csúcsra és szirtre hág a bősz,
zörgő, eleven mennykő! Felleget
és hegyeket is szóra nyit, legyőz,
s a Júra ködös leple felnevet,
hahó! kiáltanak a boldog Alpesek!

Ez hát az éj! Ó, dicsőséges éj!
nem szunnyadásra szántál, itt vagyok:
sodorj magaddal, messzi, vad szeszély,
zuhogj csak rám! te és a viharod!
s a tó! hogy villog! árad és ragyog!
hogy táncolnak a dús esőszemek!
megint sötétség - s megint fény lobog,
a hangos hegy megrendül, úgy nevet,
hegyi öröm van itt! földrengés született!

...Ég, hegy, folyó, szél, villám, tó! ti mind!
Az éj, a felhő, az égzendülés,
s az érzés, mely e lélekben kering,
hogy jól figyeljetek, azt tanítja, és
felkongja bennem, mi szunnyadna már.
De ó, vihar! ha nincs cél, ez kevés!
Csak annyi volnál, mint a szív, ha fáj?
Vagy majd fészkedre lelsz, fönn, mint a sasmadár?!


/Ford.: Gergely Ágnes/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5