Virágok közt ugy ülsz te is, mint
szép virág,
begyűjtöd mind, amit kinál neked a
gyöngéd,
szép évszak, és nekem elküldöd ezt a
zsöngét,
hogy megtudjam nevét, faját és
hajlamát.
Azért, hogy kínomat igy
meggyógyítanád,
vagy megzavarni tán szerelmi búmnak
csöndjét?
Vagy megbüvölni tán a lángját és a
könnyét
küldesz varázslatot, növényi babonát?
De nem lehet, hiszen mit ér a
növények nedve,
ha Ámor vágta mély seb vérzik
szívemen?
Azt tanitod nekem, csak
haszonélvezetre
miénk az ifjuság – múlassuk sebesen.
A vénség léptei kopognak közeledve,
nem ér meg több tavaszt virág és
szerelem.
/Ford.: Vas István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése