A hegyvidékről érkezem,
alkony ül erdőn, tengeren:
esthajnalcsillag néz le rám,
messze, messze az én hazám.
Az éj kék sátra ott lebeg
a teremtett világ felett,
népes a föld, s én elhagyott,
nagy a föld, s én kicsiny vagyok.
Ház ház mellett, s lakosaik
ki-be járnak, ha jólesik:
de a jövevény botja csak
az országút porába csap.
Kies völgyekben odalent
hajnal- s alkonysugár dereng,
búsan, némán megyek tova,
sóhajtva kérdezem: hova?
Veszti a nap fényét s hevét,
a virág hervadt, agg a lét,
süket minden szó, mely megüt,
jövevény vagyok mindenütt.
Hol vagy, ígéret földje hát,
te vágyott, sejtett s nem talált?
Reményzöld tájék, merre vagy,
föld, hol rózsáim nyíllanak,
hol andalognak álmaim,
hol élednek halottaim,
hol egy nyelven szólnak velem,
hol minden van, mi nincs nekem?
Teret s időt latolgatok,
virágot és fát faggatok,
s szellő suttogja mindenütt:
"Hol nem vagy, csak ott él az
üdv."
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése