Ballagott a teknős
hazafelé, kókadtan billegette a fejét, amikor találkozott a páviánnal.
- Hé, barátom -
szólította meg nagy kedvesen a pávián -, találtál-e ma elég ennivalót?
- Nem találtam én -
legyintett a teknős.
Felderült erre a
pávián arca, gondolta, jól megvicceli a teknős komát.
- No, akkor
meghívlak ma este vacsorára - ajánlotta mézesmázosan. - Gyere utánam! Én
előresietek, hogy mire megérkezel, nyomban tálalhassak neked - s azzal vidáman
kuncorászva ugrált a házához vezető ösvényen.
Megörült a
meghívásnak a teknős, mert igencsak korgott a hasa szegénynek, szedte a lábát,
ahogy csak bírta. Lázasan araszolgatott előre, de bizony amikor hegynek föl
vitt az útja, meg-megállt egy kis pihenőre. Kifújta magát, aztán eszébe jutott
a finom lakoma, hát megint nekirugaszkodott, baktatott kitartóan.
Végre megérkezett a
nagy baobabfához, ahol a pávián lakott. Kimerülten rogyott le a fa tövében.
Pávián őkelme meg fenn ugrándozott a fán, s úgy tett, mintha bosszús lenne.
- Hol szuszogtál
ennyi ideig? - feddte meg a lihegő teknőst. - Már azt hittem, elaludtál
útközben!
- Igazán restellem
a dolgot - szabadkozott a teknős -, de legalább nem kellett kapkodnod a
vacsorafőzéssel.
- Ne félj, kész a
finom vacsora - íncselkedett a huncut majom. - Három tele fazék kölessört
főztem neked, siess, mássz föl a fára, s máris asztalhoz ülhetsz!
Pislogott a teknős
fölfelé, vágyakozva leste a három fazekat, amelyeket a pávián jó magasan
fölakasztott az ágakra. Oda bizony ő föl nem mászik sohasem.
- Hozz le nekem egy
fazékkal, kedves komám - kérlelte a majmot, s közben éhesen nagyokat nyelt.
- Azt már nem -
replikázott a pávián. - Aki nálam akar vacsorázni, az másszon föl a házamba!
No, szegény teknős
látta, itt már nem lesz ma lakoma, sarkon fordult hát, és megindult hazafelé.
Éhes is volt, mérges is volt, hogy a pávián ilyen csúnyán rászedte, meg magára
is haragudott, amiért nem tud fára mászni. Hanem amint így bánatosan mendegélt,
egyre azon morfondírozott, hogyan adja vissza a kölcsönt a páviánnak. Mert az
szent, hogy nem hagyja annyiban a dolgot!
Nem telt bele sok
idő, teknős koma vendégségbe hívta a csalafinta páviánt. Erősen meglepődött
őkelme, de a meghívást sehogy sem utasíthatta vissza, mert még azt gondolhatná
a teknős, hogy semmibe veszi.
El is indult a
pávián a teknős házához.
Száraz évszak volt,
és a bozóttűz végigperzselte a folyó menti erdőséget. Amerre a pávián útja
vezetett, mindenhol üszkös facsonkok meredtek az égre. Fűnek, bozótnak nyoma
sem maradt, vastag, fekete pernyetakaró borította a földet.
Messziről érződött
az ízletes lakoma ínycsiklandozó illata. Összefutott a nyál a pávián szájában,
kapkodta a lábát nagy sietve, hogy minél előbb odaérjen. Teknős koma már várta,
éppen a főzőfazeka mellett álldogált, amikor betoppant a híres vendég.
- Isten hozott,
barátom! - köszöntötte illendően a mohón szaglászó majmot. - Kerülj beljebb,
már kész is az ebéd.
Aztán a pávián
mancsára pislantott, és rosszallóan hümmögött.
- Ejnye,
barátocskám! Csak nem akarsz ilyen mocskos kézzel asztalhoz ülni! No, szaladj
csak vissza a folyóhoz, és mosakodj meg, aztán tálalom neked a maniókamálét.
A majom
szégyenkezve sarkon fordult, sietett a folyóhoz, sebtiben lecsutakolta magát, s
iszkiri vissza. Hanem az útja megint csak az égett, fekete földön vezetett, s
akárhogy vigyázott is, a mancsa újra szutykos lett, kormos lett.
- Ejnye, ejnye! -
zsémbelt vele a teknős. - Nem megmondtam, hogy csak akkor ehetsz velem, ha
tiszta vagy! Na menj vissza szépen, és mosakodj meg újra. De siess ám, mert én
már hozzáfogtam az ebédhez! - s azzal jóízűen bekapott egy kanál málét.
A pávián pedig mit
tehetett egyebet, térült-fordult, de bizony akárhogy igyekezett, a mancsa mindig
bepiszkolódott a visszaúton. Addig járt a folyóra, míg a teknős egymaga
bekebelezte az ebédet, s jót mulatott magában a pávián iparkodásán. A majom
végül rádöbbent, hogy bizony alaposan rászedték. De ez egyszer nem lehetett egy
szava sem, hiszen csak visszakapta a kölcsönt. Behúzta hát a farkát, és
eloldalgott.
/Ford.: Dornbach
Mária/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése