Benedek Elek: A vén sas

A komor, havas pusztaságban

Kereng a vén sas egymagában,

Szállhatna fenn, az égi tájon,

De vágya vonja, hogy leszálljon,

Ahol tisztes öregkort ére:

Szegény Székelyföld kebelére.

Leszáll a vén sas, nem törődve,

Hogy hó borult az anyaföldre:

Szárnyát a szél megborzongatja,

Hideg havat szemébe csapja,
S tovább repülni mégsem készül,

Megáll egy helyben nagy merészül.

Nem jajdul felsíró panasszal:

Be szép, be jó volt itt tavasszal!

Tavasz vagy tél: itt a hazája,

Hó vagy zöld gyep: leszáll reája.

Fagyos göröngy hiába vérzi,

A föld melegét mégis érzi.

Feje felett csúf károgással

Teméntelen sok varjú szárnyal,

Vén bolond sasra nyelvet öltenek:

Nézd, hogy örül a havas földnek!

Várhatsz bolond sas, míg kibúvik

Meleg odvából egy-két kuvik.

Hallgat a vén sas, fel sem nézve,

Csak áll és hallgat megigézve.

Károgj, élősdi, károghatsz bátran,

Tőletek én mást úgyse vártam.

- Gondolja, de szóval nem mondja, -

Hadd legyek én a föld bolondja.

E szép, szegény föld mi tinéktek?

Ha nincs mit falni, tovább léptek.

Hol egykoron ősötök szántott,

Ti most csak undok hernyót láttok,

De én még most is szépnek látom,

A legszebbnek e nagyvilágon!