2015. március 22., vasárnap

Fekete István: Harangszó


Puha ostorával keletre suhint,
szakad az ég, és lelép a virradat.
Aztán elbolyong szerte a határban:
tavaszban, őszben, télben vagy nyárban,
s elpihen a nádon s az erdők alatt.

Pihen az érc is, néma ősi fészek.
Most nem ringatja a kopott vasszívet.
Aztán jön a dél, s újra megdobban,
zengő kondulása újra kilobban,
és tenyerére veszi a kenyeret.

Itt elidőzik. Hosszabban szól és száll.
(Néhol, tudjuk, öreg a harangozó...)
Az Úrangyalát is el kell kísérni,
és Nándorfehérvárról is esik szó...

Délután alszik. Néha rakoncátlan
szélkölykök táncolnak fészke peremén,
bolyongó lélek is akad akárhány,
reszketve dohos, régi bűnök árnyán,
és kézen kell fogni, hogy ne féljen szegény.

Aztán csak haza! Mert mire hazaér,
ámbár a járást ismeri már régen,
bárányfelhőkön és alkonyi árnyon,
lelkeket ringató szárnytalan szárnyon,
bizony, a csillag már fent van az égen.

Szép esteli csillag, búcsúzó csillag.
Fáradtan cseng-bong reszkető sugarán,
az öreg szíveket meg-meglegyinti,
a gyerekeket álomra inti,
s elhal a temető álmos alkonyán.

Vége. Talán csak a halottak hallják,
amint a nagy éjszakában leng, mesél.
A régi sírokat megsimogatja,
a régi bánatokat elcsitítgatja,
s aki élt valaha, most újra él.

Szárnya ölelését mindenek érzik,
benne a jóság örök csillagait:
de múlik az éjjel, fárad az álom,
virradat ébred mindig új világon,
s a harang kiröpteti új fiait.


/Forrás: F. I., Tarka rét/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5