Fönn a padláson almák sorba-sorba,
tetőablakból süt a hold mogorva,
tengerzöld fénnyel. Őszi éj sodorja
a felleget, s elbúj a holdvilág.
Deszkán egér kapirgál egyre, hosszan,
majd hallgatás, egér, ember se
moccan,
felhő suhan, a hold bukik ki mostan,
nyilazza újra tengerzöld nyilát.
Setét sugárba fürdik a sok alma
a roskadó polcon, ezüstben alva,
az álom-almák holdsütötte halma,
a meredek lépcső oly néma lent.
A folyosókon senki, csak az álom,
és halkabban, mint a gyümölcsös ágon
cicáz a hold, cikázva haloványon
s a tündéri almákon ül a csend.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése