Erdélyi József: Őszvégi éj

Piheg, lélegzik idebent,

ketyeg símán a csend, a rend:

be nem hallatszik semmi más:

távoli bőgődunnyogás

szivárog mintegy föld alól,

és olykor-olykor lehajol

az ég, vonuló vadlibák

zajával a nagy égvilág.

Megannyi eltört, visszahullt

kardél, bicsaklott, éjbefúlt

jajszó, kiáltás, szenvedő,

nem fogja fel a háztető, -

átengedi és hull le rám,

aludnék, meg se hallanám,

de szíven üt e kósza hang

s gúnyol, kihív sok út, kaland.

-      Határtalan tág a világ,
csapongni, mint a vadlibák,
szabadon! – hallom, de hamar
megszakad, elnémul a dal,
mint künn a vadlibák zaja,
zagyva beszéde, felszava
tél közelén, míg idebent
szívet épít a csend, a rend.