Nyikolaj
Jevgrafovics Almazov türelmetlenül várta, hogy a felesége ajtót nyisson, aztán
kabátját, tányérsapkáját le sem véve, egyenesen dolgozószobájába ment. Az
asszony, amikor férje komor arcára, összevont szemöldökére, idegesen beharapott
ajkára pillantott, nyomban sejtette, hogy valami igen komoly baj történt. Szótlanul
követte. Almazov néhány percig tétován álldogált szobájában, mereven bámult a
sarokba. Aztán kieresztette kezéből az irattáskáját, amely szétnyílt a földön:
és összefont ujjait dühösen ropogtatva, a karosszékbe vetette magát.
Almazov,
ez a nem éppen jómódú, fiatal tiszt, a Vezérkari Akadémia előadásait hallgatta,
s most éppen onnan érkezett. Ezen a napon az utolsó és legnehezebb gyakorlati
munkát mutatta be professzorának: a műszerek segítségével készített
tereprajzot.
Eddig
még minden vizsgája sikerült, pedig csaj a Jóisten és Almazov felesége a
megmondhatója, micsoda rettentő munka előzte meg mindegyiket! Azzal kezdődött,
hogy eleinte a felvételi is lehetetlennek látszott. Almazov minden kísérlete
két éven keresztül sorozatosan kudarcot vallott, s csak a harmadik esztendőben
sikerült kitartó fáradozásokkal legyőznie minden akadályt. Ha nem áll mellette
a felesége, talán sosem futja erre az energiájából, fütyül az egészre. De
Verocska nem engedte csüggedni a férjét, tartotta benne a lelket…Megtanulta
derűs, szinte vidám arccal fogadni a kudarcokat. A legszükségesebbeket is
megvonta magától, hogy megszerezhesse férjének az olcsó, de szellemi munkát
végző embernek elengedhetetlenül fontos kényelmet. Szükség esetén másolója,
térképrajzolója, felolvasója, vizsgáztatója és jegyzetfüzete volt férjének.
Vagy öt
perc telt el nyomasztó némaságban, melyet csak az ébresztőóra jól ismert és rég
megunt, egyenetlen ketyegése tört meg: egy, kettő, há-három – két pontos
kettyentés, egy rekedt, akadozó. Almazov kabátban, sapkában, félrefordulva
ül…Vera ott állt két lépésre az urától, s ő is hallgatott. Ideges, szép arcán
szenvedés ült. Végül is ő szólalt meg elsőnek, olyan óvatos gyöngédséggel,
ahogy nagybeteg hozzátartozójuk ágyánál beszélnek az asszonyok…
-
Kolja, mi történt a munkáddal? Nem sikerült?
A férfi
rántott egyet a vállán. Nem felelt.
-
Kiselejtezték a rajzodat, Kolja? Mondd meg, úgyis közösen
tanácskozzuk meg…
Almazov
hirtelen szembefordult feleségével, és, mint azok, akik sokáig türtőztették
haragjukat, hevesen, ingerülten csattant fel:
-
Igen, igen, hát kiselejtezték, ha tudni akarod. Hát nem
látod rajtam? Elvitte az ördög az eszedet…Ezeket a vacakokat – dühösen
belerúgott a tereprajzokkal megtömött irattáskába -, ezeket akár eltüzelheted!
Kellett neked akadémia! Egy hónap múlva visszamehetek az ezredhez, méghozzá
szégyenszemre, csúfosan. S mindez amiatt az átkozott folt miatt…Hogy az ördög…
-
Miféle folt miatt, Kolja? Semmit sem értek!
A szék
karfájára ült, s átölelte Almazov nyakát. Az nem tiltakozott ellene, de
továbbra is sértődötten bámult a semmibe.
-
Milyen foltról beszélsz, Kolja? – kérdezte még egyszer az
asszony.
-
No hát közönséges foltról, zöld festékfoltról. Tudod,
hogy tegnap három óráig ébren voltam, mert be kellett fejeznem a rajzot.
Gyönyörűen kihúztam, kiszíneztem. Ezt mindenki elismerte. Késő éjszakáig
görnyedtem rajta, elfáradtam, remegett már a kezem – és egy foltot ejtettem rá.
Méghozzá sötét, sűrű foltot…Megpróbáltam eltüntetni, de még jobban elmázoltam.
Gondolkoztam, gondolkoztam, mit csináljak vele, aztán elhatároztam, hogy egy
facsoportot festek arra a helyre…Nagyon jól sikerült, meg sem látszott, hogy
folt esett oda. Bemutattam ma a professzornak. „Igen, igen, hm…Hanem ezek a
bokrok hogy kerültek ide, főhadnagy?” El kellett volna mondanom mindent, ahogy
volt. Legfeljebb nevetett volna…Bár ez nem olyan természetű – akkurátus,
szőrszálhasogató német. Azt mondtam hát neki: „Ezen a helyen bokrok vannak.” De
erre azt felelte:”Nem, nem én úgy ismerem ezt a terepet, mint a tenyeremet: itt
nem lehet bokor!” Szó szót követett, hosszasan vitatkoztunk ezen. Sok
tiszttársam is jelen volt. „Ha ilyen határozottan állítja – mondta végül a
professzor -, hogy ezen a lapályon bokrok vannak, akkor fáradjon ki velem
lóháton…Bebizonyítom, hogy vagy hanyagul dolgozott, vagy valami háromversztás
léptékű térképről másolta a rajzot…”
-
De miért állítja olyan makacsul, hogy itt nincsenek
bokrok?
-
Ó, istenem, hogy miért? Milyen gyerekes kérdéseid vannak!
Azért, mert legalább húsz éve ismeri ezt a terepet, jobban, mint a tulajdon
hálószobáját. A világ legutálatosabb szőrszálhasogatója, ráadásul
német…Egyszóval, előbb-utóbb kiderül, hogy hazudtam, s méghozzá
vitatkoztam…Azonkívül…
Miközben
beszélt, az előtte álló hamutartóból kivette az elhasznált gyufaszálakat, és apró
darabokra tördelte. Amikor elhallgatott, dühösen a padlóra szórta az egészet.
Látszott ezen az erős emberen, hogy sírás fojtogatja.
Nyomasztó
gondolatokba mélyedve, sokáig ült szótlanul a házaspár. Verocska egyszer csak
erélyes mozdulattal felpattant.
-
Ide hallgass, kolja! Azonnal mennünk kell! Öltözködj
gyorsan!
Nyikolaj
Jevgrafovics olyan fintort vágott, mintha elviselhetetlen testi fájdalom
kínozná.
-
Eh, Verocska, ne beszélj butaságokat! Csak nem képzeled,
hogy elmegyek mentegetőzni, bocsánatot kérni? Az annyi volna, mint aláírni
tulajdon halálos ítéletemet. Ne csinálj ostobaságot, kérlek!
-
Nem, nem ostobaság! – toppantott Verocska. – Senki sem
kívánja tőled, hogy bocsánatot kérj…Hanem…ha csakugyan nincsenek ott azok az
utálatos bokrok, akkor hát ültetünk, de nyomban.
-
Ültetünk? Bokrokat? – meresztette a szemét Nyikolaj
Jevgrafics.
-
Igenis, ültetünk. Ha már füllentettél, jóvá kell tennünk.
Öltözz, add ide a kalapomat…A blúzomat…Ne itt keresd, a szekrényben van…A
napernyőmet!
Almazov
ellenkezni próbált, de hasztalanul. Miközben előkereste a kalapkát, meg a
blúzt, Vera sebesen kihúzogatta az asztalok és komódok fiókjait, kosárkákat,
dobozokat rántott elő, kinyitotta őket, aztán a földre dobálta.
-
Ez a fülbevaló…De ez nem sokat ér…Semmit se adnak érte…De
ez a briliánsgyűrű, ez értékes…Gyorsan ki kell majd váltani…Kár lenne, ha
odaveszne. Karperec…ezért is nagyon keveset adnak…Régimódi és elgörbült…Hol az
ezüst cigarettatálcád, Kolja?
Öt perc
múlva már a retikülben volt minden érték. Vera már útra készen, még egyszer
körülnézett, hogy megállapítsa: nem felejtenek-e itthon valamit.
-
Gyerünk – mondta aztán határozottan.
-
De hová? – próbált tiltakozni Almazov. – Mindjárt
besötétedik, az én terepem meg majd tíz versztára van innét.
-
Szamárság! Gyerünk!
Almazovék
mindenekelőtt a zálogházba mentek. A becsüs arcán látszott, hogy annyira
megszokta már az emberi szerencsétlenségnek mindennapos látványát, hogy a
házaspár megjelenése egy cseppet sem indítja meg. Olyan megfontoltan és
hosszasan vizsgálgatta az elébe rakott tárgyakat, hogy Verocska már-már kikelt
magából. Különösen az sértette, hogy a becsüs savpróbát végzett a
briliánsgyűrűn, aztán lemérte, és három rubelre becsülte.
-
De hiszen ez valódi briliáns – méltatlankodott az asszony
-, harminchét rubelbe került, pedig alkalmi vétel volt.
A becsüs
fáradt közönnyel hunyta le a szemét.
-
Nekünk az mindegy, asszonyom. Drágaköveket nem is
fogadunk el – mondta már a következő tárgyat dobva a mérlegserpenyőbe -, mi
csak a nemesfémet becsüljük fel.
Az
ódivatú, elgörbült karperecet ellenben, Vera legnagyobb meglepődésére, igen
sokra értékelte. Huszonhárom rubelt kaptak az összes holmiért, jóval többet,
mint amennyire szükségük volt.
Mire
Almazovék a kertészhez értek, a pétervári fehér éjszaka már kékes tejként áradt
szét az égen meg a levegőben. A cseh kertész, az aranykeretes szemüveget
viselő, kis termetű öregember, éppen akkor ült vacsorához a családjával.
Meglepődve és elégedetlenül hallgatta késői vevőinek szokatlan kérését. Valami
misztikus dolgot gyaníthatott mögötte, mert Verocska állhatatos kérlelésére
nagyon ridegen felelte:
-
Sajnálom, de éjnek idején nem küldhetek munkásokat olyan
messzire. Ha holnap reggel megfelel, rendelkezésükre állok.
Nem volt
más hátra: apróra el kellett mondani a kertésznek a szerencsétlen folt
históriáját, és Verocska meg is tette. Az öreg eleinte hitetlenül, majdnem
ellenségesen hallgatta, de amikor Verocska arról is beszámolt, hogyan támadt az
az ötlete, hogy arra a helyre bokrokat ültessen, a kertész figyelmesebb lett, s
egyszer-kétszer részvevőn elmosolyodott.
-
No hát mit tehetek – adta be a derekát, amikor Verocska
elhallgatott -, mondják meg, milyen cserjékre van szükségük?
A
kertésznél található fajták közül azonban egyet se tartottak megfelelőnek.
Végül, kénytelen-kelletlen, orgonabokrokat választottak.
Almazov
hiába könyörgött feleségének, hogy menjen haza. Verocska követte férjét a város
határába, s mialatt a bokrokat ültették, folytonosan a munkások körül
buzgólkodott, s hátráltatta őket. Akkor volt csak hajlandó hazamenni, amikor
meggyőződött róla, hogy a bokrok körül a gyepkockákat nem lehet
megkülönböztetni a lapályban növő fűtől.
Másnap
Verocskának nem volt maradása otthon, férje elé indult. Almazov élénk, kissé
ugráló lépteiből már messziről sejtette, hogy az orgonabokor-csíny szerencsével
végződött…Nem tévedett: Almazov csupa por volt, alig állt a lábán, farkaséhes
volt, de az arcán győzelem diadala ragyogott.
-
Rendben van! Nagyszerű! – kiáltotta már tíz lépésről,
látva felesége izgatott arcát. – Képzeld, kimentünk a bokrokhoz. Nézte a
professzor, nézte, még levelet is szakított róla, rágcsálta. „Micsoda fa ez?” –
kérdi. Mondom: „Nem tudom, méltsásuram.” – „Alighanem nyírfa.” Én meg rámondom:
„Lehet, hogy nyírfa, méltsásuram.” Akkor odafordult hozzám, még kezet is nyújtott.
„Bocsásson meg, főhadnagy. Úgy látszik, öregszem, hogy erről a bokrosról
megfeledkeztem.” Nagyszerű ember ez a professzor, és milyen okos! Szinte
sajnálom, hogy becsaptam. Az egyik legjobb előadónk. Csodálatos, hogy mennyit
tud! És milyen gyorsan és pontosan át tudja tekinteni a terepet – bámulatos!
Verocska
azonban nem érte be ennyivel. Almazovnak újabb meg újabb részleteket kellett
elmondania a professzorral folytatott beszélgetésből. Verocskát a legapróbb
dolgok is érdekelték: milyen arcot vágott a professzor, milyen hangon beszélt
az öregedésről, mit érzett közben Kolja…
Úgy
lépdeltek hazafelé, mintha rajtuk kívül egy lélek se járt volna az utcán: kézen
fogva, szakadatlanul nevetve. A járókelők értetlenül fordultak meg, hogy még
egyszer megnézzék a különös párocskát.
Nyikolaj
Jevgrafovics soha nem ebédelt még olyan jó étvággyal, mint ezen a napon…Ebéd
után, amikor Vera bevitte a teát a dolgozószobába, mindketten egyszerre
kacagtak fel, és egymásra pillantottak.
-
Mit nevetsz? – kérdezte Vera.
-
Hát te?
-
Előbb te mondd meg!
-
Én…szamárság! Eszembe jutott az egész móka az
orgonabokorral. Hát te?
-
Én is a szamárságon nevetek, én is az orgonabokrokon. Azt
akartam mondani, hogy mától fogva az orgona a legkedvesebb virágom…
Ford.:
Rab Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése