Louise Ackermann: Szerelmes férfi szavai

Mikor a viharos vágyak sodrába veszve

s mindent felejtve már csak égek, reszketek,

s őrjöngve szorítok valakit a szivemre,

egy lényt, kit szeretek,

tudom, csak egy tűnő formát ölelek, érzem,

hogy kihűtheti egy nyomorult pillanat,

s hogy e szív, tűz s agyag, mely ma enyém egészen,

holnapra hamu csak:

hogy nem száll semmi, nem szökell vissza belőle

egyetlen szikra sem a messze tűzhelyig:

pár göröngy rá, meg a gyors kőlap, hogy befödje,

s minden kialuszik.

És legyen vígasz a végső órán, s erősség,

mikor látni, hogy a romló test sírba tér,

hogy valaki e por, e hideg roncs előtt még

öröklétről beszél!

Öröklét! mi ez a szörnyű rémkép a földön?

Zokog a szerető, kit gyásza porba vet:

mért kell, hogy ily jeges, dermesztő szó gyötörjön

egy már megtört szivet?

Mit? Hogy? Itt a gödör, s kit úgy féltek s kivánok,

őt ég fogadja be örök gyermekeként?

Elég nekem a sír: nem kell még egy világ, hogy

ideálljon közénk.

Hiába felelik, őrjöngésem csitítva:

"Akit könyörtelen elvesz tőled a vég,

visszaadja megint, átkozd bár sirva, vissza-

adja egykor az ég!

Vissza! nagy Isten! ó! De dicsfénnyel övezve,

uj érzés, uj ideg s uj agy lesz, kicserélt

s nem az a drága-szép bálvány, nem az az eszme,

mely róla bennem élt!

Ah! inkább soha már egymást ne lássuk, és ő

legyen százszor, legyen örökre elveszett:

kínom borzalma se sujt úgy, mint a ti végső,

szörnyű reményetek!

Mig érezni tudom, hogy dobog fel, kigyúlván,

simogató kezem alatt egy hű kebel,

s mialatt csókolok, egy részegtüzü hullám

a semmin túlemel,

keserű panaszok s minden kései bánat

nélkül tiéd vagyok, Való, te, isteni.

Agyrém, szivem soha nem kapkodott utánad:

tudja, mi kell neki.

Mit érdekeljen a fenti, komor magasság?

Tűz fia vagyok én, csóké és mámoré:

itt lent van az egem, itt a határtalanság:

testem-lelkem övé.

Az idő semmi. Ó világ, Anyám, tüzednek

mikor heve kigyúl két boldog testen át,

mit számít perc, ha szent szerelmünk végtelennek

érezheti magát?

Gyönyörként, iszonyú és fenséges gyönyörként

hull az űrbe alá részeg tekintetünk,

s vadabb az ölelés, ha érezzük az örvényt,

mely fölött lebegünk.

Ha majd jön a halál, s szakad a láthatatlan

kötelék, mely ma még tart, büszkén s magasan,

és érzem az iszonyt, mellyel a vad viharban

kincsem alázuhan,

nem fogok ingani. A kín csak edzi lelkem,

csak erősit búcsunk végső rémülete,

s lesz szerelmem elég, hogy ne legyen szivemben

remény egy szikra se.

/Ford.: Szabó Lőrinc/