Szívem vérzik, az arcom ködös,
roskadt viskók árnyain járok,
süvegemen könnyes pókháló
leng, s kezemben kővé vált átok
sötétlik, és görcsös botomon
dermedt gyíkot rejt a tarisznyám,
s én az álmok póri fakírja
lobogtatom lelkemet tisztán.
Mint halott pór arcán a mécsfény,
úgy lobog most a lelkem lángja,
két tört szemem sírástól fáradt
pórasszonyok álmait látja.
Lépkedek a pocsolyák partján,
panaszt tenni megyek a Naphoz,
hogy nincs fény a vályogviskókban, -
és elhívom minden ablakhoz.
Ködös arccal elébe állok,
s megmutatom kővé vált átkom,
az udvarán leszúrom botom,
hadd lengjen ott rajta álmom.
Eleresztem gyíkom előtte,
hadd lássa, hogy a kis gyík fázik,
hogy dér hull a magyar mezőkön,
akkor is, ha lángja szikrázik…
Szívem vérzik, ködös az arcom,
de ha majd a panaszom zengem:
szivárvány leng a mezők felett –
mert lángra gyúl minden könnycseppem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése