Élsz-e, kedves, jó öreg szülém még?
Én is élek és köszöntelek!
A bukó nap esthajnali fényét
árassza el kis kunyhód felett!
Hallom, sokat buslakodol értem:
titkolva, hogy szived nyugtalan,
régimódi, ócska ködmönkédben
ki-kijársz az utra untalan,
és a kéklő esti derengésben
gyakran rémlik fel neked a kép,
mintha kocsmai verekedésben
finn kés járná át fiad szivét.
Semmi bajom, nyugodj meg, te drága,
hessegesd el lidércnyomásodat.
Nem hal ugy meg, hogy viszont ne látna,
nem oly részeges a te fiad.
Rád a régi szeretettel gondol...
Él bennem és éltet a remény,
hogy zakatoló, bomlott bánatomból
kis lakunkba visszatérek én.
Hazamegyek majd szüleimékhez,
mire vézna kertünkben a lomb
ujra zöld. Csak aztán föl ne ébressz,
mint nyolc éve, kora hajnalon.
Föl ne keltsd, mi szunnyad már örökre,
meg ne bolygasd kihunyt álmaim.
Elfáradtam, testem-lelkem összetörte
a koránjött sok csapás, a kín.
S ne tanits már imádkozni engem.
Nem kell! Nem visz út a múltba már.
Te vagy vigaszom, segítőm, életemben
te vagy az egyetlen fénysugár.
Édesanyám, ne szomorkodj értem,
ne legyen a szived nyugtalan.
Régimódi, ócska ködmönkédben
ne járj ki az utra untalan.
/Ford.: Urbán Eszter/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése