Csókák csikognak. Megjön a tél
megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagu nagy
hegyek
csillámlanak kopár ezüstben –
Minden ezüst: belecsöndül ég, föld.
Villódzik ég, föld, rettenetes ezüst
szépségben: omlik földre a gyönge
lomb, -
megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomolna menten.
Apám! – riadtan suttogom – elzuhan!
kapnék utána: föl se tekint szegény,
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szakadó kacatját.
Portól hunyorgat, bajsza merő törek:
szecskát cipel! – lám könnyű (hisz az
nehéz!),
bedönti az egyszál tehénnek:
ne! – keserűn taszigálja – edd hát!
Aztán kiballag, hátrapöcinti rossz
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerül az ócska dózni,
leng a maró cigaretta füstje.
Leng, leng, eloszlik, rongyosan,
ellebeg,
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése