Dsida Jenő: Nincs többé ember

Egyedül maradtam a földön.

Házak, sürgönyoszlopok,

toronycsúcsok merednek ki

a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,

dalolását, kétségbeejtő titkait

beitták a kövek,

hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint

most vasárnap délután van.

Fölmegyek egy síricsendű ház

márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,

szeretném elmondani valakinek, -

de ásítnak a szobros folyosók

és tompán konganak.

Nincs többé ember.

Jéghideg ablaküvegre szorítom

homlokomat. Kibámulok.

Ha kiáltanék, se hallaná senki.

Dsida Jenő: A láthatatlan ember

Szobám falára rácsorog a nap

és rákúszik a hűséges folyandár.

A holnapból illat-futárok jönnek

és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,

pajkosan hullámzik kelet felé

és torpanástalan útjában hahotával

mossa körül a mohos szigetet.

Kürtszó lobog a levegőben,

tüzek dalolnak ropogva, harsonázva;

ágak hegyén úgy robban ki a rügy,

mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek

rohannak nekem villanó csatabárddal,

szívó ajkak tolakodnak a számra

s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.

Kinyújtott, merev jobbkezemen

nyugodtan ül és örök csendben alszik

a magányosság szentelt madara.

Babits Mihály: Egy szegény magára-maradott

Szívem magába szívott
ezer illatot,
ezerjó illat engem
hogy elkábított!
Szívem most illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy megbabonáz!

Virágok illatával
tele bús fejem,
virágok illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.

*

Hervad a kertem violákkal -
Szegény violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot napok napolnak, -
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, -
ó zord szerelem!

Sok hosszú, hosszú éjszakákon,
megint egyedül
szegény, szegény zúgó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz, keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős, örök vonóját
nyüvi nyomtalan.

Katona József: Éjeim

Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök -
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,

de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szívembe lopja a magány.

Vajda János: Magány

Az emberek beszélnek fájdalomról,

Rakásra hordva sok bút, bánatot;

És mondja mindenik a magáéról,

Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,

A magamét én el nem mondhatom.

Keresem a magányt, a véghetetlent,

Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsürûbb az erdõ, legsötétebb,

S a szél elalszik a falevelen,

Mintha megállna percre idõ, élet, -

Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!

Nincs alkotásod kifogástalan.

Ha fogyatékos minden, ami véges,

Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,

Teremt, változtat, öl vezényszavad;

Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,

Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.

Valami árny vonul el odafönt.

A mozdulatlan levegõ meredt, holt.

Mintha befagyna, dermesztõ a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,

És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:

"Hozzám hasonló e világon nincsen;

Mindig magamban, egyedül vagyok!"

Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!