Későn értek haza a vadászatról s azonmód sáros csizmákkal vetették le magukat a nagy üveges verandán a fonott kerti székekbe. Endrének furcsa volt, hogy ő most házigazda, itthon van, az övé a ház, a bútorok, a cseléd s a drága kis asszonyka bent a ház kedves mélyén...
Roppant fáradtak voltak, örültek, ha mozdulni sem kell s fújtak, mint a lihegő lovak. Csinos cselédleány terített s gyorsan, de ügyetlenül mozgott köztük, Endre derűsen elmosolyodott s kicsinyelve biggyesztette fel a száját; házas ember, fiatal férj!...
Hanyatt dőlt a székben, a plafont nézte s mosolygott.
Egyszerre csak ruhasusogásra ijedt fel.
A felesége bejött s ettől egész váratlanul úgy megrémült, mintha baj érte volna. Az asszonykán bódult álmosság káprázata volt. Az arca piros és gyűrött a lágy párnától s könnyű pongyolája alatt mintha semmi se lett volna.
Endre elpirult, mert ostoba módon szemérmes ember volt. Érthetetlenül sértette, hogy a felesége kikelt az ágyból s közéjük, mocskos és kihajszolt s otrombaszájú férfiak közé jött. Felugrott, elébe állott, mintha csak el akarta volna testével takarni az asszonyt, a szent titkot profán és barbár korhelyszemű legénycimborái elől. De nem bírt semmi ürügyet találni, hogy visszazárja a nőcskéjét az éjszaka sötét szobáiba, elkeseredett szájjal kellett néznie, hogy pajtásai látszólag tiszteletteljes kézzel fogják meg az ő isteni törvények szerinti párja kis kezét s ökölbe kapott dühvel képzelte el, miket gondolnak most ezek a galádok magukban.
Ledobta magát a székbe s ránézett a szemben vele belépő leánycselédre, aki nagy tálcán készen hozta a hideg vacsorát.
Egész odavolt az elképedéstől. A leányon valami uras szabású ing volt, biztosan az asszonyától kapta, de úgy viselte, mintha parasztingváll volna; az előbb fel sem tűnt neki, hogy ingben van, most égett az arca a szégyentől. Ebben a percben az ing lecsúszott a leány félvállán, le a kar közepéig, úgy feszült meg a mellen keresztül.
Ekkora szemérmetlenség! Hát az ő házában így jönnek ki nők éjszaka. Hát mi ez a ház! Örömház?
Nagy izgalommal, szinte dühvel evett. Vastag, kövér disznókarajfalatokat harapott s kemény erős foga alatt ropogott a porcogó. Érezte, hogy az asszonykája néha melegen s bágyadtan, szerelmesen felejti rajta a szemét, de csak lopva lesett oda rá, olyankor, mikor tudta, hogy a két férfi tréfás beszédén, mint valami himbálózó ágon gubbaszt ez az álombögyű madár.
Vacsora után azt pityegte a kicsi asszony:
- Aludni, aludni. Fáradtak az urak. Pihenni, pihenni.
S lassan, ide-oda törő mozdulattal akart feltápászkodni, de nem ment. Az ura után nézett segítségért s a tekintete könyörögve, szerelmesen fúlt bele a férj szemébe: Gyere már, gyere már. Nem látod, hogy hívlak, várlak, áhítalak... Karolj már, ölelj már, vigyél már... a tied vagyok... hát nem akarod?
Endrének a halántékába rohant minden vére s megszédült az erős vágyrohamtól. De a másik percben már belebőszült az orrába a másik két férfi bűze s egy szempillantás alatt elvadult.
Mit! Ő most karra ölelje, magával hurcolja, mindenkinek a szeme láttára. Ezek előtt, akik tudják a következő perceket, a zsebórán számolják... Hogy ő maga fertőztesse meg a családi élet szentségét ezzel a nyers, és otromba leleplezéssel!
Mogorva képpel hörögte:
- Eh. Nem lehet tele hassal lefeküdni. Üssünk egyet.
Kivágta zsebből a pakli kártyát s nem csapta a másik két férfinak a szemébe, bár ráállott a keze, mikor azoknak szemtelenül durva kacagása kitört.
Az asszonyka kényeskedett egy kicsit, de aztán türelmes megadással húzta a székét az ura mögé. Rákönyökölt a vállára, úgy kibicelt.
Endrének lángolt a feje s a kártyák gúnyosan vihogtak a szemébe. A fülében érezte az asszony lassú pihegő lélekzését s káromkodva szidta magát:
- A fene egye meg a szemérmességemet, hogy mennyi kínom volt már miatta! - s vad erővel csapta bele a leadásba az ászt. - Tízesztendős voltam, mikor elszaladtam a pesztonka elől, aki játszani akart velem... Azóta hányszor pottyant ki a számból a jó falat. Kell nekem itt ülni és kártyázni, mikor...
Vesztett.
A homlokán vastagra dagadtak az erek s a fogát csikorgatta.
Az asszony látta, érezte, hogy valami baja van az urának; a nyakát átfonta ártatlan kis puha karjával s apró, csipegetett csókokat szórt a hajába.
Endre nézte a kártyát s a szeme előtt fényes ködök szikráztak. A karján elkezdett rezegni az izom, bár tudta, hogy a kártya nem reszket a kezében.
Bejött a szobalány. Endre vak, kimeredt szemmel bámult rá. A leányon látszott, hogy közben már aludt s a szeme hunyorgott az erős fényben. Az inge most is rendetlen volt, de most a másik vállon lógott s a mint felemelte a karját, hogy önkéntelen mozdulattal megigazítsa, Endre látta barna, erős gömbölyű vállát és sötét hónát.
Úgy vitte ki a tálcát, mint egy alvajáró s az Endre szeme, mint egy ideges kopó követte, bár minden sűrű pillantás alatt a kártyát is ép olyan zsibbadt tudatlanul nézte.
- Ejnye drágám, - szólt az asszonyka s megcibálta üstökét, - csak nem adod ki a tromfot! - s kedves asszonyi igazságérzéssel már vissza is vette a kidobott kártyát.
- Hát játsszál, - kiáltott fel Endre s odalökte a kártyát a feleségének. Szégyellte, hogy rápirított, égett az arca és el kellett fordulnia, hogy ne lássák szemérmes restelkedését.
Az asszonyka nevetve vette át a kártyát. Endre pedig megszökött. A fejébe csapta kalapját s kiment.
Amint a hosszú folyosón végigment, hirtelen megállott s elszorult a tüdeje, hogy azt hitte megfúl.
A leány visszajött a konyhából, ahova az edényt kivitte s most a kisebbik cselédszoba ajtaját nyitotta ki, hogy bemenjen aludni.
Ez a szoba azelőtt kamara volt, csak most adták ennek a lánynak, mert ez nem fért el a többi cseléd közt a különálló cselédházban, kellett is, hogy közelebb legyen s itt hált egyedül.
- Zsuzsi! - szólt Endre s azt se tudta, mit beszél fullatag remegéssel, - várjon csak.
Odaugrott az ajtóhoz, de lábujjhegyen, mégis ostoba merészen, mert a veranda nagy acetilénlámpája végigvilágította a folyosót s ha valaki utánafigyelt, láthatta is.
A leány borzasztóan megrémülve lapult meg az ajtóban..
- Mondok v... - morogta Endre s az egész teste úgy reszketett, szinte tajték verte ki s belépett az ajtón.
Mikor később kilépett, ásított, felnézett az égre, nagyot nyújtózott, megforgatta a derekát, sorra ropogtatta vállpereceit. Lelépett a könnyű sárba, járkált egy kicsit a jó hűs szellőn és szivarra gyujtott.
- Szép éccaka van, - mondta s hallgatta a másik udvarról a lovak tombolását.
Mikor jól lehűlt, megnyugodott, bement a verandára.
Nézte egy kicsit a kártyázókat, de unta a nevetést, lenézte a semmis izgulásokat a kártyalapok fölött, egyszerűen halvérrel szólt bele.
- No fiacskám, nem megyünk aludni?
Az asszonyka kapott az ürügyön, mert már nyert pár forintot s szeretett volna megszökni vele.
- Menjünk kis öregem, menjünk.
- Hát akkor jó éjszakát! - s hidegen, minden mellékgondolat nélkül kezet nyujtott az uraknak.
- Aj, de fáradt vagyok, - szólt odabenn Endre, míg ledobta magáról a kabátot. - Hogy ki tudja egy komisz nyúl hajtani az embert.
- Szegény kicsi uram, - szólt az asszony a könnyű nyári paplan alól, - hadd csókoljam meg azt a fáradt homlokodat.
Endre odatartotta a homlokát s arra gondolt, hogy az ispán, a gazember biztosan becsapja most, mert harminc napszámost számít fel, pedig ő nem látott annyi népet, mikor ma ott hajtottak el a kukoricás mellett.
