Fekete István: Szeptember

Őszi hálót szőnek már a pókok,

vizek tükrén vándor csillagok.

Bokrok árnyában üresek a fészkek,

mint az erdő szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen a rizling meg a saszla

cukrot szűrnek a napsugárból.

Hasad már a diók szagos héja,

jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,

harkály rikkant, lepke tántorog,

kinyílik a zsúpos présházajtó,

s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,

hűvös az est, harmatos a rét.

Köd lebeg a patak fényes selymén,

teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...

Nem marad más, csak a csend és álom,

mohos tetőkön ásít a kémény,

halott levél kereng a pókfonálon.

/Forrás.: F. I., Tarka rét/

Fekete István: Köd

A nap még csak bujkáló tallér

gőzölgő, puha felhők fölött.

A nyárfák dermedten állnak,

az úton szekerek járnak,

messze, valahol a köd mögött.

Reggeli rekedt károgással

a mezőkre szállnak a varjak.

A télvégi szennyben ha vájnak,

ágyán az ébredő tájnak,

pihenni már senkit sem hagynak.

A bokrok között ezer veréb

saját nagyságát csiripeli.

De ha a karvaly odavág,

cseppen a vér, rezzen az ág,

s az egyet a sok hős - csak figyeli.

Vadlibák szállnak a köd fölött,

de ők már a holnapnak szólnak.

Ki elmaradt, hát - elmaradt,

róka torkán vagy föld alatt,

most kár lenne beszélni róla.

De akik már voltak, vannak is,

a föld és bús emlékek alatt,

a jövőben visszatérnek,

mélyéről időnek, térnek,

és a végtelenről vallanak.

A nap még csak bujkáló tallér,

de van és lesz a felhők fölött,

a nyárfák rügyekben állnak,

a ködben új napok várnak,

és új emberek a köd mögött..

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Lendvay Éva: A haza

Ezen a helyen hallani:
minden tavasszal szól a kakukk.
Erről a helyről
minden hajnalból
delelőre vezet az út.
Erről a helyről
a térben-időben kutatni vágyó
messze tekint.
Ennek a helynek
oly jó ismerni, oly szép szeretni
tág tereit.
Ez az a hely, 
ahová vágy s kedv
bárhonnan visszahív.
Ez az a hely, hol
nyugalmas ritmussal
dobog a szív.
Ez az az anyag,
mely művé formálódni
nékünk adatott.
Ez az a mű,
melyhez erőt adunk,
munkát, gondolatot,
s amely létünknek értelmet ad
s értelmünknek távlatot nyit -
Ez az a hely, ahonnan
legtisztábban látjuk
a táguló égbolt csillagait.

Falu Tamás: Istenem, add...

Istenem, add, hogy jó legyek,

ne üssek sohasem sebet,

hulljon ölembe két kezem,

mielőtt velük vétkezem.

Ne érezze élő se holt,

hogy késem szívükbe hatolt,

alhassam át az éjszakát,

ne keltsen fel soha vád.

Istenem, add, hogy jó legyek,

mint a jóságos kisgyerek,

aki sohasem tör szívet,

s ha üt, csak magát üti meg.

Vidor Miklós: Hajnal

Egy ébredő madár dalol,
pityegve felel rá a másik,
és hirtelen az ég alól
minden muzsika kivirágzik.

Nap fele kúszó indaként
ezernyi hang harsan az égen,
hogy átlyuggatja a sötét
tömör bakacsinját az ének.

És előcsalja a napot:
óriás madár, a hegyre szárnyal,
boldog zengedezés be fog
s mindent bevon arany dalával.

/Forrás: Roskad a kormos hó.../

Fekete István: Tölgy

Csupa erősség, csupa pompa,

dereka soha nem hajolna,

és kérge kemény, mint a kő.

Szélvésznek zúgva kiált vissza,

gyökere a mélység vizét issza,

és rajta nem fog az idő.

Fájából lesz a hordódonga,

faragott kapuk díszes gombja,

fürge kerékben a küllő.

Mindenütt, ahol helyt kell állni,

viharral, vésszel szembeszállni,

a tölgy, csak a tölgy az első.

Odvában mégis mókus fészkel,

tört ágán madár alszik éjjel,

a makk ül kis csészéjében.

Őrködik százezer virágon,

alatta vándor alszik nyáron,

és nem fél soha, csak télen...

Testét a fagy összehúzza,

ágát zúzmara összezúzza,

jaj!, a fejsze is megvillan,

megreszket akkor, keseredten

nagyot kiált, és elesetten

rázuhan a hóra holtan.

/Forrás: F.I., Tarka rét/

Falu Tamás: Két társ

A csöndes esti köddel,

És borúval borongok,

Elhagy az öröm lassan,

Mint falevél a lombot.

Kik lépteim kísérik,

Nincsenek már csak ketten:

A visszahozhatatlan

És az elérhetetlen.

/Forrás: F.T., Vidéki állomások/